Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A 2006-2010 közötti kormányzati ún. reformciklus első éve után a politikai szféra számára adódó legizgalmasabb vita, hogy van-e visszaút a megkezdett pályán? Természetesen van, de az igazi kérdés inkább az, vajon vissza akarunk-e fordulni egyáltalán? Akár „igen”, akár „nem” az egyes pártok, gondolatkörök válasza, egy sor további kérdés tolul elénk. Amennyiben vissza akarunk fordulni, nos ez esetben meddig jussunk vissza? Hol voltak esetleg rossz választásaink az útelágazásoknál? Ha viszont nem akarunk visszafordulni, akkor is, vajon a helyes úton járunk-e a különböző célok felé, netán letértünk-e a helyes útról, avagy csak nem találjuk az akadályokon átsegítő kerülőutakat?

A mostani témánk tekintetében a magam részéről 1988-at, az első EU pénzek megjelenésének pillanatát tekintem kiindulópontnak, s igyekszem válaszokat keresni a felgyülemlett feladatokhoz. Azóta, azaz immár 20 év alatt, hová is jutottunk, merre fejlődünk?

Mindenekelőtt azonban hadd pontosítsam, mit is értek fejlődés alatt. Vajon fejlődünk-e, ha bővül a nemzeti teljesítményünk? Fejlődés-e a forintban kifizetett rengeteg pénz? Fejlettebbek vagyunk-e, mint 3 éve? A válasz: nem feltétlenül. Fejlődésnek azt tekintem, hogy ha a múltbéli gyarapodás által megjelenő új kihívásokra a korábbiaknál magasabb rendű válaszokat tudunk adni. A demográfia bizonyosan jó terep a frappáns példákra. Említsük azt, hogy a fejlettnek mondott világban ütemesen emelkedő emberi életkor nemcsak kitolta az emberi fogyasztás spektrumát, hanem szerkezetileg is átalakította, továbbá soha nem látott változásokat hozott az egészségügyben, valamint teljesen új logikákat követel a nyugdíjrendszerben, és még se szeri, se száma a megválaszolt, vagy még meg nem válaszolt problémáknak. A megoldások adott színvonala mutatja a fejlődést, illetve annak megrekedését.

Pusztán a számokban kimutatható növekedés nem feltétlenül ad okot az örömre. Annak tükrében pedig különösen nem, hogy elvileg nézve az EU kedvezményezettként kezelt ország-csoportjában a közismert, valamivel 4 % alatti ún. abszorpciós plafon még nulla saját növekedés esetén is néhány % pozitívumot kell eredményezzen. A nemrég nyilvánosságra került, 2007 első félévére vonatkozó gyalázatos, 1,4%-os GDP bővülési mutató okán az gyanítható, hogy sem növekedés nem volt Magyarországon, sem pedig az EU támogatások nem ösztönöztek növekedésre az adott periódusban.

Kételkedem ugyanakkor annak a magyarázatnak az igazságtartalmában is, miszerint a megtorpanásnak a konkrét okai abban keresendők, hogy a begyorsított reformok az állami költekezés, elsősorban az egészségügyi kiadások szűkülését eredményezték, s ami GDP visszaesésként mutatkozik. Kételkedem, mert ezzel az okfejtéssel azt sugalljuk, hogy a GDP-nek lehetnek „rossz”, illetve „felesleges” elemei, márpedig ez esetben azt a kérdést is fel kell tegyük, vajon mekkora még a további ilyen kétes értékű hányad? Ugyanezen a logikán oda is eljuthatunk, hogy az EU pénzek felhasználása sem feltétlenül vezet növekedésre. Még zavarosabb a kép, ha a részadatok között az is elénk tárul, hogy a jelzett időszakban 15,8 %-kal esett vissza az építőipari teljesítmény, tehát kevesebb dolog épült (iroda, lakás, út, közintézmény, stb.), mint korábban. Empirikusan tehát kijelenthető, hogy az EU pénzek önmagukban és automatikusan sem növekedést, sem fejlődést nem eredményeznek, hanem akként elemezhetők, hogy a nemzeti teljesítményünkhöz miként kapcsolódnak?

A „mire költsük az EU pénzeket” alapkérdés megválaszolása, azaz a tervezés során elsődlegesen azt kell vizsgáljuk, vajon az adott költekezés pozitív hatással van-e arra a folyamatra, amihez kapcsoljuk? Éppen ezért eleve szúrós szemmel kellene nézni azokat a kezdeményezéseket, amelyek esetleg tetszetősek ugyan, de nem sok szállal kötődnek az egyébként is tervezett jövőnkhöz, ugyanakkor nagyon támogatandónak tartom azokat, amelyek a reformok szükségszerű „törmelékeinek” kezelését szolgálják. Ez utóbbi várakozásom ellen hat az a tény, hogy a most folyó hét éves felhasználási periódus tervezése során különösebben nem számoltunk a reformok méreteivel, konkrét elemeivel.

Jelenleg viszont azzal szembesülünk, hogy a kormányzati esetlenségek által keletkezett „reformtörmelék” olyan mennyiségben hullott elénk, hogy az immár elzárja az utat a politikai kormányzás eszköztárához való hozzáférésben. Eközben a jelenlegi kormányfő abban látja a modern magyar (baloldali) jövőkép három fő pillérét, hogy a szolidaritás jegyében kell egyben tartani a nemzetet, versenyképessé kell tenni a gazdaságot, valamint korszerűsíteni kell a szociális rendszert. Napjaink nagy kihívása, hogy tényleg ezek-e a fejlődésünk fő politikai pillérei, s ha igen, hogyan jutunk az ezek megépítéséhez szükséges eszközökhöz?

Evidens választás, hogy vagy eltakarítjuk a reformtörmeléket (konszolidáció), és haladunk tovább, vagy választunk egy olyan utat, amely a törmelékhegyet a múlt emlékeként kikerüli, azokon túllép és új minőséggel juttatja az országot az emberek egyéni sorsában is megélt sikerekhez. Vegyük tehát sorra a politikai kormányzás eszköztárát, majd nézzük át az ezekkel és nem mellesleg az EU pénzek közbejöttével elérhető célokat.

A legfontosabb eszköz a meggyőzés, más néven párbeszéd. A meggyőzhetőségnek legalább két alapvető feltétele van, úgymint a meggyőző erő hitelessége, illetve a meggyőzendő közeg befogadóképessége. A meggyőző erő alatt a kormányt, valamint annak apparátusát, továbbá a kormány ellenzékét értem. Úgy gondolom, hogy mindhárom komponens borzalmasan leszerepelt az utóbbi években, s a közvélemény szemében a teljes politikai elit az eddig mért legmélyebb pontra jutott. Ezen kizárólag a minőségi politika megteremtése segíthet, amihez fokozott nyilvánosság szükségeltetik. Más szavakkal szólva a politika fontos, ám e vonatkozásban is létezik fogyasztóvédelem, amely ugyancsak a nyilvánosságra támaszkodhat. A meggyőzendő közeg befogadóképessége jobbára az ismeretek bővülésének társadalmi szintű erősítésével javítható, tehát több mint üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, amely a közoktatás, a kultúra szintjeinek emelését célozza. Ezek közé értem azokat a törekvéseket, amelyek az európai pénzeket is inkább a fejekbe, mintsem vasbetonba szeretné „önteni”. E tekintetben hadd utaljak ismét a jelenlegi kormányfőre, aki hasonlókat fogalmazott meg a 2007-es politikai évadnyitón. Ellenzéki szempontból azt mondhatnánk, kár, hogy ez korábban nem jutott eszébe, realistaként pedig azt, hogy jobb később, mint soha.

A politikai kormányzás szempontjából másik fő eszköz a törvényhozás, ezen belül is a minőségi, igényes jogszabályok alkotása. A mai Magyar Országgyűlés jelentős részben indulatok által kontraszelektált, szakmaiságot alig birtokló, és valójában keveset dolgozó testület. Szörnyű iránynak tartom azokat a kezdeményezéseket, amelyek a létszám megkurtításán fáradoznak, jóllehet a teljesítmény társadalmi megítélése tényleg kiválthat ilyen igényeket.

Ám pozitívan gondolkodva azt is vizionálhatnánk, hogy bárcsak lenne 386 kiváló emberünk! A kicsi, vagy nagy parlamentnek sem közjogilag, sem politikailag semmilyen értelme nincs, egyszerűbb lenne, ha elfogadnánk azt a hagyományt, hogy a magyar képviselők száma azért annyi, amennyi, merthogy ennyien férnek be az Országgyűlés üléstermébe. (Nagy-Britanniában a képviselők fele sem!) A lényeg tehát, hogy sok kiváló embernek kellene sokat dolgoznia a közjó érdekében.

A politikai kormányzás harmadik fő eszköze az egyensúlyok megteremtése, azaz az intézkedések hazai és nemzetközi elfogadtatása. Ez jóval túlmutat a meggyőzésen. A meggyőzés csak arra elég, hogy csináljunk valamit együtt, közösen, az elfogadtatás az eredmények elismertetését jelenti. Igen, ezt akartuk, s ez az élmény adja meg a felhatalmazást a következő lépésekhez.

Nézzük a célokat is.

A felemlíthető magasztos, elvi célokat akkor tudjuk befogadni, ha azok konkrétan is megjelennek. A leghatékonyabb meghatározási módszer az lehet, ha eszmék (téveszmék) helyett az embereket valóban foglalkoztató ügyekre összpontosítunk. Uniós csatlakozásunk óta én hat súlyponti területet látok rögzülni az emberek legfőbb igényei szintjén: munkahely, lakhatás, egészség, közlekedés, ügyintézés, energia. Mindegyik vaskosan csatlakozik az egységes Európa összes kohéziós politikájához, idehaza azonban igen kevés szó esik róluk, vagy ha esik, az jobbára csak szó, kevésbé erőforrás.

Terítsük magunk elé ismét a korábban jelzett alapproblémát: a reformtörmelékek elzárják az utat a politikai kormányzás eszköztárához, s még ha találunk is megoldást, még további kérdés, mit is kezdjünk ezekkel az eszközökkel, tehát a meggyőzéssel, a törvényhozással, avagy az egyensúlyokkal?

Bárhogy is fejlődjünk, igen fontos szempont, hogy a fejlődés minél több eleme fenntartható legyen!

Ne gondoljuk például azt, hogy piacgazdaságban a munkahelyeket az állam teremti, mert az a kommunizmusban volt. Piacgazdaságban a vállalkozások hozzák létre a munkahelyeket. Az európai forrásokat tehát az egész gazdaság „olajozására” célszerű fordítani, elsősorban azon helyeken, ahol a legtöbb a parlagon fekvő munkáskéz. Az innovatív területeken inkább sokkal inkább aktív a tőke, hajrá, ne gördítsünk oda akadályokat, de közösségi pénzt leginkább közösségi gondokra fordítsunk! A munkahelyek akkor válnak fenntarthatóvá, ha komplex bázisra épülnek, és valódi jövedelmet termelnek. A pusztába épített gyógyfürdő jó ötlet lehet ugyan, de a kabinos munkahelye sem fenntartható, ha nem épül mellé szálloda, s a portás jövedelme sem fenntartható, ha csupán a gyógyvíz az egyetlen attrakció. Az európai pénzek felhasználásának tehát nem az az alapkérdése, hogy mi kell alapvetően, hanem az, hogy mi kell még!?

Lakhatás. Az előzővel sok ponton ütköző igény. Ahol lakom, nincs megfelelő, vagy semmilyen munkahely. Költözni viszont nem tudok, mert köt a család, és amit hoz a távoli munkahely, azt elviszi az ottani lakás, vagy a felmerülő közlekedési igény. Amit lakástulajdonra költök, azt esetleg vállalkozásra fordítanám. Rengeteg dilemma. Megoldást az olcsó lakhatási módok elősegítése hozhatna. Európai pénzek mozgósítása e téren is hasznos lenne. Bérházak, színvonalas alkalmi hajlékok, fiataloknak vonzó pici, de korrekt otthonok, egyszerű, ám kellemes apartmanházak, stb., megannyi kitörési pont.

Egészség. Betegségmegelőzés, szűrések, sürgősségi ellátás, ambuláns kezelések, mobil és távtechnikák. E területeken alig látok európai programokat, pedig csak döntés és akarat kérdése az egész. E helyett olyan problémákkal kötjük le a figyelmünket, mint összevonások, biztosítási rendszer, stb., amelyek sok szempontból relevánsak, azonban inkább köthetők a baj orvoslásához, mintsem elkerüléséhez.

Közlekedés. Valójában mobilitás kérdése. A közlekedés, csak másodsorban üzlet, elsősorban közszolgáltatás. E téren összességében kifejezetten jó döntéseket hozott a kormány az európai pénzek felhasználását illetően. Ha gondot akarunk említeni, akkor inkább azon kellene keseregjünk, hogy irtózatosan kevés az elérhető pénz. Főleg, ha a teljesen felesleges, méregdrága 4-es metró költségeire is gondolunk. Az európai logika ugyanis nem az egyes településeken belüli forgalom intenzifikálását ösztönzi, hanem a települések közötti kapcsolatokat.

Ügyintézés. 2004 óta az állami ügyviteli szolgáltatások teljessége lelassult. Ez nagy baj. Óriási sorok az okmányirodáknál, földhivataloknál, 30 nap helyett tetszőleges ügyintézés a hatóságoknál, várólisták várólisták hátán, berobbant a hatósági korrupció. Ezenközben az európai pénzeken megvalósuló fejlesztések harmóniája is megborult, a szükséges engedélyek megléte fényében lesz ugyan híd, de nem lesz odavezető út, vagy fordítva. A csatlakozás előtti pénzek elsősorban az államot voltak hivatott segíteni, a csatlakozás utáni pénzek az ország egészét. Az állam fejlesztését nem szabad az ésszerűsítésekre szűkíteni, inkább magasabb színvonalú megoldások lennének kívánatosak, mondhatni kiterjedtebb állami szolgáltatásokra van szükség, hogy a politikai célok valósuljanak meg, s ne az engedélyek megléte, vagy nem léte határozza meg „ahogy esik, úgy puffan” módjára az egyes projektek sikereit.

Ha rajtam múlna, akkor a ma gazdaságfejlesztés címen eltapsolt milliárdokat a hatékony, gyors hatósági ügyintézés olajozására fordítanám.

Energia. Elképesztő felértékelődés zajlik, valójában a 4 őselem esetében: tűz, víz, föld, levegő. Történelmileg nézve horrorisztikus gyorsasággal értünk a globális lehetőségeink végére. A használható levegő, föld és víz gyakorlatilag mindenütt elfogyott, nincs látható és/vagy értelmes, számottevő bővülési esély (hacsak a nukleáris technológiák ígéreteit nem tekintjük annak). Jobbára tehát az energia kínál perspektívákat, az viszont rohamos drágulás közepette. Az évezred eleje óta az energia uralja az összes geopolitikai folyamatot, akár háborút, akár békét. Az energetikai fejlődésnek azonban azért nincsenek abszolút korlátai, mert a 4 őselem közül az energia az egyetlen, amelyik nem szembesül a földgolyó bezártságával, merthogy a legtöbb energia kívülről, azaz a Napról érkezett, érkezik. Ebből az is következik, hogy a glóbusz összes fogyatékát a jövőben leginkább a szoláris technikákkal leszünk képesek ellensúlyozni. Sem Európa maga, sem Európa pénzével a zsebünkben sajnos erre nem figyelünk, mi magunk sem.

Tehát ha megnézzük a mai politikai témáinkat (zászlók, kordonok, hazugságok, pártok, elitek, stb.) sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy azok elszakadó tendenciát mutatnak az emberek valós problémáitól, a ténylegesen az embereket foglalkoztató kérdésektől. Az európai pénzek igézetében azt gondoljuk, hogy azok majd elhozzák nekünk mindazt, amit korábban elmulasztottunk. Valójában most mulasszuk el a jövőnket, mert jobbára a múlt mennyiségi hiányosságait pótolgatva a korábban álmodott jelent építjük.

Ezen változtatnunk kell!

Köszönöm a figyelmüket.