Szanyi Tibor:
Árukapcsolás
2007. március 20.
Népszava

Szili Katalin rendszerkorrekciót szorgalmazó cikkére reagált Tamás Gáspár Miklós (és mások), jómagam pedig - aki az MSZP kongresszusán is jelen voltam - a "helyzetre" szeretnék reagálni, baloldali politikusként.

A halandó politikus pedig igyekszik mindent leegyszerűsíteni a maga számára, hogy aztán a kialakult világképéből roppant bonyolult magyarázatokkal álljon elő, hátha nem érti senki, végtére is csak az a fontos, hogy szimpatikusnak tessék a produkció. Ezt most elkerülném, és azt igyekszem közreadni, amit a magam számára megfogalmaztam.

Szili Katalint meglehetősen jól ismerem. Gyakran beszélgetünk. Nos, innentől kezdve már bonyolultabb a helyzet, ugyanis a baloldalon sajnos egyre kevesebbet beszélgetünk. Inkább üzengetünk. Például egy kongresszuson, ahol rendezői okoknál fogva lényegében esély sincs semmilyen vitára. Csak beszólásokra, éspedig azok részéről, akik egyáltalán szóhoz jutnak. Megkockáztatom, a kongresszus résztvevőinek csak töredéke olvasta Szili cikkét, de azt mindenki tudhatta a felkent politológusok előző napi előrevetítéséből, hogy "helyzet van", de "valakik" majd rendet raknak. Ez meg is történt. Olyasmiket vágtak a szerző fejéhez, amiket az nem is írt, majd jó néhányan azzal színesítették a helyzetet, hogy állást foglaltak egy művitában. A kongresszus népe pedig úgy ment haza, hogy a Szilit megint megdorgálták, habár a védelmére is keltek, jelesül akként, hogy a dorgálás azért szóljon rendesen!

Nagyjából tehát fel is ültünk a szembe-nem-nézés egyik kisebb csúcsára. A magyar provincializmus újabb győzelmet aratott a globalizáció felett. Remek! Hát, most ugye nem szeretnénk a globalisták helyében lenni! Ehhez képest a gondviselés küldte Tamás Gáspár Miklóst, az első írástudót, majd másokat, akik vették a fáradságot, hogy odafigyeljenek a tényleges tartalomra.

Kezdjük azzal, hogy volt egy rendszerváltás. Mivel a szocializmust zsákutcába vitte a szovjet változat, ezért úgy gondoltuk, hogy a kapitalizmushoz viszont pokoli jól fogunk érteni. Nem úgy lett. Eltelt 17 év, és most állunk, mint Bálám szamara, hogy mit is rontottunk el? Szerintem szinte mindent. Létrejött egy áljobboldal, amely többnyire a szociális demagógia frontjain tündököl, s alakult egy baloldali liberális koalíció, amely - nagyjából mostanra - érett neoliberális formációvá fejlesztette magát. Tényszerű, hogy pislákol valami a tényleges jobb-, illetve baloldalon, de ez a takaréklángos ikerfény aligha forró alternatíva. A magyar nép ez idő tájt - látszólag jobb híján - meg akarja spórolni a gondolkodást. Mert összerettentünk attól, hogy néhány évszázadnyi elnyomás-megszállás után kitört a szabadság, s a nemzetet összetartó közös ellenségek múltával csak egymásban és idehaza tudunk indulati vetélytársat találni. Teljesen természetes tehát, hogy mindkét tábort a másik utálata tartja egyben, amint ezt TGM is megerősíti, amikor azt mondja, hogy ha a bal-liberális oldalon megindul egy értékek mentén való osztódás, akkor egy teljesen méltatlan társaságnak vetjük meg a hatalom puha ágyát. Hát igen. A hatalom bizony nem a népé, hanem a választott klikkeké. Ez sajnos az éretlen demokráciák fintora.

Szerintem ezzel megy szembe Szili idealizmusa. Helyesen teszi. És alternatívát kínál. Egyetértek. Nem feltétlenül a javaslataival, hanem azzal, hogy alternatívákat keres. A politikának ugyanis ez a dolga. A vezérek gyakorta azt mondják, álljon elő valaki, mondjon jobbat, hiszen akkor azt kell csinálni. Kár, hogy ez csak retorika. Illetve néha mégsem. Sokunk személyes élménye, hogy teszünk javaslatokat, azokat hangosan elvetik, majd némi késedelemmel szembejön velünk ugyanaz, immár párt- vagy kormányzati politikaként. Konkrétan például 1999 őszén Kovács akkori pártelnök szólta meg a párt Európai Integrációs Tagozatának egyik kezdeményezését azzal, hogy ti. micsoda sületlenség a teljes foglalkoztatást célkitűzésnek javasolni, majd - láss csodát! - az EU-csatlakozásunk mentén ezt egyezményesen bevállaltuk (lásd még: lisszaboni keretek). A baloldali gondolkodás tekintetében is bizakodó vagyok, mert 2006 őszén Gyurcsány miniszterelnöknek néhányan azt javasoltuk, hogy a bátor kormányzás farvizén próbálkozzunk meg a baloldali kormányzással is, amire szintén stratégiai fejtegetés volt az elsődleges reakció, ám meggyőződésem, hogy pártelnökként ez elől már nem fog tudni kitérni. Remélhetőleg nem is szándékozik. Tehát mindig van alternatíva, csak ki kell nyitni a szemet, a lelket, az agyat, a szívet! Erre tesz kísérletet Szili. Vitatkozzunk, vagy értsünk vele egyet, de semmiképp se bántsuk érte! De másokat se, akik mind-mind jobbítani akarnak.

Szili egyébként egy félreértett hős. Mostanság bármit mond, a "mainstream" pártelit azonnal felbolydul, miközben ez az asszony hallatlan népszerű. Az érzékeny budapesti szocialisták a népi-­urbánus vitát látják benne, s azonmód el is utasítják szinte minden megmozdulását, miközben ugyanők rendre alulreprezentáltak a párt össz­egé­szé­ben. Pedig Szili soha nem is vallotta be, hogy a kudarcos államfő-választási hintába pont azok ültették be, akik azóta is őt okolják a fiaskóért. Meggyőződésem, hogy az összes belterjes játékunkat csak addig űzhetjük, amíg az ellenoldal össze nem szedi magát. Erre azonban még várni kell.

Ha Szili tételeit komolyan megfontoljuk, akkor bizonyos gyakorlati következtetések is adódnak. Nekem például az, hogy a baloldalon sem Kádár János, sem Nagy Imre nem lehet idol, a kortárs politikában pedig Magyarország két leginkább zavarba ejtő személyisége Orbán Viktor és Kóka János. Szerintem a kormányfő hibázik, amikor Nagy Imrét és Kóka Jánost egyaránt ajánlja. Nagy Imre - egyebek között - azért vállalhatatlan, mert szovjet állampolgárként (igazi szovjet besúgóként) lett magyar miniszterelnök, s 56 nehéz napjaiban rendre rossz döntéseket hozott, ha egyáltalán hozott, igaz, mártírságával teljes életművét tagadta meg, s ez persze kelthet valamelyes utókori rokonszenvet. Kóka János pedig jóllehet briliáns kommunikációval árulja a nehezen tetten érhető teljesítményét, valódi haszontalansága mégsem ebben, hanem szimpla társadalomellenességében nyilvánul meg. (Mielőtt Kóka János mája most nagyot hízna, hogy micsoda történelmi nevek, mi több, egykori miniszterelnököké között szerepel az övé, először tűnődjön el, hogy kik is ezek!) Ezekhez képest Szilit államszocialista utópiákkal vádolni enyhén szólva is képtelenség.

A sok aktuális képzavar közepette hadd tegyek néhány megfigyelést. Hármat. Elsőként azt, hogy egy baloldali párt szükségképpen a munkajövedelmükből (és ennek alapján megszolgált nyugdíjukból) élő emberek, benne a középosztály, valamint a fiatalok és a nők pártja, annak minden következményével együtt. Másodsorban pedig azt, hogy új egyensúlyt kell találjunk az egyéni felelősség és a közösségi szolidaritás között. Nem vagy-vagy a helyzetünk, hanem egyensúly a cél. Harmadsorban pedig azt, hogy ha nemzeti identitásunkat a nemzeti teljesítményünkben akarjuk összefoglalni - s ez igenis baloldali megközelítés -, akkor az innováció, megújulás, reform szavakat kell beleírjuk elménk trikolórjába.

De nézzük külön-külön.

Miért is emlegetem a munkajövedelem fontosságát? Azért, mert a globális munka-tőke viszonyban tartós hátrányba szorult az alkotó tevékenység, amit az is mutat, hogy a tőkejövedelmek komoly könnyítéseket, mentességeket élveznek a közteherviselés szintjén, következésképpen és globális mértékben a tőke fele annyit adózik, mint a munka. Márpedig minden haladó elmélet a tudásalapú társadalomban, gazdaságban látja a jövőt, mégis a tőkének ad abszolút gyakorlati elsőbbséget. Arról most ne is beszéljünk, hogy a baloldali mozgalmaknak a kapitalizmussal való nagy történelmi kiegyezése szülte a szociáldemokráciát, s benne azt is, hogy erkölcsileg korrumpálhatóvá tette a társadalmakat a "Te is lehetsz tőkés!" jelszóval. Sokkal inkább figyeljünk arra, hogy a társadalmi többség mégiscsak a munkájából él. Ha tehát a demokrácia új útjait keressük, akkor bizony konkretizálni célszerű a népfelség érvényesülésének mai körülményeit. A demokráciájukra kényes nyugati társadalmak (globálisan ebbe a magyar is beleértendő) ugyanis nem tudják sokáig csinálni azt az eltévelyedett gyakorlatot, hogy Kína és India termel, az USA és az EU pedig fogyaszt, s ezen polaritások között az iszlám világ, Afrika és Dél-Amerika viszont szétfeszíti az eddig megszokott globális társadalmi viszonyokat.

A baloldali gondolkodásnak a nagy feladata, hogy megteremtse az új egyensúlyokat az egyéni felelősség és a közösségi szolidaritás között. Az egyéni felelősség, mint eredendően liberális gondolat, attól nyer emberi, társadalmi (értsd: szociális) dimenziót, ha ez nem az egyén magánügyeként, hanem a nagyobb közösség felé mutatott elszámolási viszonyként jelenik meg. Igen, a társadalom kérdez: egyén, mindent megtettél-e magadért? S megint az erkölcs kérdése tolul elénk. Igényt tarthat-e a közösség szolidaritására az az egyén, aki nem teljesíti a társadalmilag tőle elvárhatót? Az öngondoskodás neoliberális divatja helyett az egyén és közösség korrekt elszámolását kell tehát megteremteni.

A baloldal hangsúlyosan haladáspárti. Mindig a szellemi energiák szintézisét keresi, és hallatlanul nyitott a vitára. A magyar egyébként is vitatkozó nép, s - egyebek közt - ettől innovatív. Felértékelődő természeti adottságainkon kívül aligha van másunk, mint szellemi potenciálunk, tehát ezt kell ápoljuk, fejlesszük. Amikor oktatási (kutatási, tudományos, innovációs) reformokról beszélünk, ezt nem téveszthetjük szem elől. Végtére is a hatékonyság nem elégséges célkitűzés (az inkább legyen természetes minimum), hanem azt helyezzük homloktérbe, hogy nemzetstratégiai alapvetéssel foglalkozunk.

Bizony, a reformokhoz elvek és célok kellenek. Az nem reform, hogy megszüntetjük a pazarlást, a rossz működéseket. Az csak nagytakarítás, rendrakás. A reform az, amikor valamilyen érthető és kívánatos cél okán alakítjuk át az életünket, és akkor válik igazán érthetővé, ha bizonyos és megismert elvek adják az iránytűt. A baloldali reform pedig az, amikor az iránytűn a haladás, a közösség, a jövő mutatja a főirányt, ám ha a győzelem, a pátosz és az alternatívák tagadása kerül a szemünk elé, akkor bizonyosan neoliberalizmussal, neokonzervativizmussal van dolgunk.

Jómagamat hivatásos reformpártinak tartom. S úgy képzelem például az egészségügyi reformot, hogy attól hosszabban fogunk élni, egészségesebben. Nekem az a reform, ha arról szól, hogy miért is nem kell majd orvoshoz, kórházba kerülnöm. (Életmód, táplálkozás, sport ???) S ha mégis eljön a pillanat, hogy a betegségügy ügyfelévé válok, akkor mitől fogok meggyógyulni? Ki fogja a gyógyulásomat fizetni? Én magam, vagy melyik kockázatközösség? Önkéntesen és "kiscsoportosan", vagy kötelezően és nemzeti méretekben alakulnak ezek a kockázatközösségek? Az előző esetben ugyanis egészség/betegség biztosításról beszélünk, az utóbbiban társadalombiztosításról. Nem ugyanaz e kettő! S liberális barátaink nemcsak az egybemosásban tévednek, hanem a verseny értelmezésében is. Mert miféle verseny az, amikor az összes egészségbiztosítót, illetve ezek ügyfeleit az állam garantálja? Semmilyen, illetve álverseny. Nekem az a reform, ha létrejön egy működő nemzeti társadalombiztosítás, s e felett persze mindenki olyan egészségbiztosításokat köt, amilyeneket csak akar vagy tud. A táncosnő a lábát, az énekes a hangját, a gitárművész az ujjait, a sportoló a teljes testét, a fotómodell a kebleit, a szakmunkás pedig a két kezét, a professzor meg az elméjét biztosítsa, és így tovább.

Ám hadd tegyek itt is egy megállót! Az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés is komoly kérdés. Micsoda dolog azon siránkozni, hogy esetleg 50 km-t kell utazni a színvonalasabb szolgáltatásért, miközben áhítattal adózunk azoknak, akik néhány ezer km-re viszik családtagjaikat a biztos gyógyulás reményében ??? Micsoda dolog hátráltatni azt a megtakarítást, hogy a teljesen feleslegesen fenntartott, üres kórházi ágyakat leépítsük? Persze mindig lehet említeni extrém és szomorú példákat, helyzeteket, de amikor az emberek 99 százaléka jobban jár, akkor nekem nem ellenérv az 1 százaléknyi sérelmes. Ettől még lehet jó pár ballépés a folyamatok elején, van is, nekem sem tűnik minden rendben levőnek, de lássuk meg a lényeget, s igyekezzünk alkalmazkodni a közös érdekeinkhez.

A közlekedési reformhoz is vannak szempontjaim. Nekem az a reform, ha a vonatok, a buszok járnak, éspedig pontosan, elfogadható átszállási kapcsolódásokkal. Az, hogy valamilyen szárnyvonalon 150 évvel ezelőtt milyen remek forgalom volt, nem érv arra nézvést, ha manapság csupán egy-két utas lézeng egy komplett járaton. Oda kell közösségi közlekedést szervezni, ahol az emberek sűrűn járnak. De oda kell is! Nekem az a bajom a jelenlegi közlekedési reformmal, hogy gyenge, s kevésbé törődünk azzal, hogy hol vannak a szükségek, hanem inkább azzal, hogy hol nincsenek.

A közigazgatási reform pedig nekem arról szól, hogy könnyen hozzájuthassunk az állam által biztosított szolgáltatásokhoz. Az engedélyekre ne kelljen 5-10 hónapokat várnunk, főleg, hogy fizetünk is értük. Az engedély ugyanis nem valamilyen állami kegygyakorlás, hanem jogaink hatósági jóváhagyása, megerősítése! (A legtöbb európai nyelvben használt és idetartozó szavak szó szerinti kibontása is ezt takarja.) Tegyük rendbe a fogalmainkat! Tisztázzuk, hogy mi a közösség feladata, melyek a közszolgáltatá­sok! Melyek a közös értékeink, s mi az egyén magánügye?

S Szili tulajdonképpen erről beszél, akarva-akaratlan. A fenntartható fejlődés arról szól, hogy ne fűrészeljük magunk alatt a fát, továbbá nincs jogunk a jövő nemzedékek elől felélni a természeti erőforrásokat, legyen az föld, víz vagy levegő, s nem üríthetjük jelenünket az unokáink bölcsőjébe. Ezért aztán roppant ostoba dolog egy friss EU-tag Magyarország részéről amellett érvelni, hogy ezeregy más dolgunk van, mintsem részt vállalni a legnagyobb globális kihívások megoldásában, s hogy fejleszteni akarunk minden fillérünkből minden olyasmit, ami a világ mai fő problémáit okozza. Európa fejlett része immár 2020-as perspektívákat keres, tehát olyan kiterjedésű horizontot néz, mint amennyi a rendszerváltás óta eltelt magyar időszámítás. Volt-e bárki is közülünk 1989-ben, aki csak hozzávetőlegesen is ellátott volna 2007-ig? Ugye nem? Hát akkor milyen jogon veszi bármelyikünk is a bátorságot, hogy most és ma eleve letagadja a 2020-as esélyeinket? A magyar kormányfőt alighanem megvezették, amikor a szájába adták a "szakértői" véleményeket a legutóbbi EU-csúcsértekezlet alkalmával, hogy ne vállaljon jogi elkötelezettséget az energiareformra. Csendben kérdezem: mennyire függetlenek azok a szakértők, akik otthonaik melegében a hagyományos energiavállalatok részvényeit simogatják?

Tamás Gáspár Miklós pedig arról beszél, hogy a világos szó a mai Magyarországon igenis kockázatos. Én pedig arról beszélek, hogy be kell vállalni ezt a kockázatot, mert hiszek abban, hogy a magyar társadalom mégis nekidurálja magát, és hajlandó ismereteket magába szívni. És felismeri, hogy sem az életünk, sem a kormánykoalíció nem kétosztatú, az ellenzék pedig végképp nem lehet egyosztatú. Színesek vagyunk, mert minden magyar állampolgár egy-egy alternatíva a gondolkodását tekintve. Kormányzás pedig abból lehet, ha megtaláljuk közös értékeinket. S ezek nem mehetnek szembe a világgal. Vagy ha igen, akkor végünk. S ez sem lehetetlen: voltak, vannak és lesznek kimúló nemzetek.

Márpedig most képzeljük el azt, hogy a teljes gyurcsányorbánozós hazai közbeszéd valójában egy lényegtelen részlet a világ valós folyamataiban, a globalizáció és a civilizáció biztonsági kihívásai közepette. Ha ezt elképzeltük, akkor meglátjuk a való világot. Amelyben Magyarország csupán egy szép vagy rút pontocska lehet. Persze ebben élünk tízmilliónyian, s nekünk ez sem érdektelen, sőt talán a legfontosabb.