Egyensúly és összhang, |
Sustainable Development – az ENSZ égisze alatt született meg ez a kifejezés és fogalom, amely gyakorlatilag semelyik földi nyelvben nem talált igazi otthont, magyarul pedig a német változat tükörfordításaként használjuk: fenntartható fejlődés. A dolog lényege, hogy mi, emberek belaktuk a Földet, s két évezreddel Krisztus után kitehetjük a „teltház” táblát. Innentől kezdve ugyanis azzal a kihívással szembesülünk, vajon miként tudnánk úgy tovább fejlődni, hogy nem vágjuk magunk alatt a fát, hogy ne omoljék össze a földi Paradicsom, s mégis jussunk ötről hatra. Milliárd főileg ez rendben is van, oda jutottunk! Ám teljességgel megoldatlan a kérdés, hogy mekkora ellentmondásban van maga a fejlődés iránti igényünk a mai, elsősorban környezeti állapotokkal? Azt már látjuk, hogy megborítottuk a glóbusz egyensúlyát, vannak is értelmezhető visszaállítási politikák, de azt még nem döntöttük el, hogy a gyakorlatban ki húzza meg a vészféket? Ma még hiszünk a kompromisszumokban: azaz fejlődjünk, de harmonikusan, s elő azokkal a tartalékokkal, amelyek nem tesznek kárt a továbbiakra nézvést! Gondolatébresztőként hadd vessek ide egyetlen példát, amelynek megoldási változatai mentén könnyebben át tudjuk gondolni közös ügyeinket. Íme a példa: van-e joga minden embernek autót használni? Ha erre igen választ adunk, akkor bizony Kína és India, továbbá minden hozzájuk közeli országnak azt üzenjük, hogy igen, Ti, akik az emberiség összlétszámának felét adjátok, vegyetek egy-két milliárd további autót, használjunk fel kétszer annyi kőolajat, mint ma, és melegítsük fel a glóbuszt még néhány fokkal. Mi, nyugaton pedig majd megnöveljük az energiafelhasználásunkat, bekapcsolunk még pár milliárd légkondit, az is hadd fűtse a kinti világot, aztán majdcsak megleszünk valahogyan, ha máshogy nem, hát pokollá változtatva a környezetünket. Megoldás persze az is lehet, hogy a gazdagok felére-harmadára csökkentik autóik fogyasztását, ezenközben ugyanilyeneket vesznek a szegények is, és akkor pont ott tarthatunk, ahol ma, azaz túl sokkal terheljük a világunkat. Nos, innen kellene visszalépni, de gyorsan, miközben rengetegen akarnak lépni előre. Ezt a „fából-vaskarikát” hívjuk fenntartható fejlődésnek. Ha ezen a holtponton túl akarunk lépni, akkor ideológiai szinten is új igényeket kell támasszunk, ezúttal azt, hogy borzasztóan bonyolult világunkban új egyensúlyokat kell teremtsünk, s mi több ezen egyensúlyokat is egymással összhangba kell hozzuk. Egy gazdasági, társadalmi, környezeti és politikai négyszögön belül kell megtaláljuk közös értékeink védelmét. Egy olyan pici közösség, mint a magyar nép is sokat tehet. Részint a saját háza táján söpörgetve, részint pedig az által, hogy hallatja hangját a nemzetközi közösségen belül, a mi esetünkben ez evidensen az Európai Uniót jelenti. 2011-ben egy fél éven át Magyarország adja az EU soros elnökségét, s bizony ilyenkor több mint illendő valami karakteres kezdeményezéssel élni. Ha valamit adni kívánunk a nagyobb körnek, akkor annak olyannak kell lenni, ami másokat is érdekel, márpedig a fenntartható fejlődés témaköre nehezen utasítható vissza, mint központi hangsúly. Kezdjünk el ezen gondolkodni! Hitelesen persze akkor vezethetjük elő ebbéli törekvéseinket, ha idehaza mi magunk is jeleskedünk néhány idevágó területen. Az én politikai felfogásom szerint azokat a kérdéseket kell előre venni, amelyek az embereket leginkább érdeklik. Természetesen lehet figyelmet szerezni olyan bulvárügyek mellé is, amelyekkel sajnos bőven terheljük a társadalom szellemi kapacitásait, valódi értékük azonban megkérdőjelezhető - ezekre hadd ne soroljam a példákat. Viszont: munkahely, lakhatás, egészség, közlekedés, ügyintézés, energia. Ezek a valós kérdések, ezekkel kell megbirkózzunk, ezek foglalkoztatják az embereket, s minden olyan politika, ami nem ezekre összpontosít, csak gyarapítja azon évek sorát, amelyekben sem Európa, sem Magyarország valójában nem fejlődik. Munkahely. Tévedés azt gondolni, hogy a kapitalizmus az, az a rendszer, ahol a munkahelyeket az állam teremti. Az ugyanis a kommunizmus volt. A kapitalizmusban a tőke képez munkahelyeket, éspedig annak érdekében, hogy az azokat betöltő embereket kizsákmányolhassa. Az állam persze egyike a szereplőknek, bizonyos mértékben ő is munkaadó, konkrétan a közszférában, de az ezen túli területek a tőkések kezében vannak, sőt, a közszféra is csak annyit engedhet meg magának, amennyit a magánszféra oda befizet. Ennek megfelelően, ha az állam felelősnek érzi magát a munkahelyekért (egyébként érezze is!), akkor annyit tehet, hogy előzékenyen megágyaz a tőkének, ami persze nem jelenti azt, hogy átveszi a szerepét, például a közpénzek rovására, és vissza nem térítendő támogatásokkal. A gazdaság legyen kapitalista, az állam pedig szocialista! A lakhatás a legfontosabb emberi jogok egyike (továbbá az állatoknak is van ilyen!), jóllehet a mai közgondolkodás és közbeszéd inkább csak tulajdoni, bérleti, rosszabb esetben birtoklási kérdésként láttatja eme emberi igényt. Pedig ha valamit, a lakhatási jogukat tán még a szabadságjogoknál is erősebben érvényesítik az emberek. Szinte bármi áron. Ennek ellenére (mégpedig a dolgok nehézsége okán) e téren a kormányok (szerintem gyáván) csak matatnak, píároznak és pazarolnak, jóllehet a lakhatás kérdése a bátor kormányzás erőssége lehetne. A homeless-ek devianciáját, mint szubkulturát leszámítva ez a kérdés minden társadalmi rendszer homlokterében áll, konkrétan jobbára eltakarva. A lakhatás dolgát tehát a mai modern, haladó politika láthatóan elsődleges kérdésévé kell emeljük, s az állam, mint jogi garantőr ott kell álljon minden utcasarkon. De ne tévedjünk! Csak a szentély kapujáig! Egészség. Ez leginkább akkor fontos, amikor nincs. Addig, amíg van, addig pazaroljuk. Alighanem ez így normális (?), jóllehet a közegészségügy tényleg állami feladat. Ezek közé sorolom a szennyezések megállítását, a betegség-megelőzést, a járványügyet és a fogyasztóvédelem néhány kérdését, a többi azonban az állam és a polgár közös megállapodásának függvénye. Ilyen a biztosítási dimenzió, a gyógyítás, vagy a felelősségmegosztás dolga. A politika feladata az adott lehatárolások tárgyában való közmegegyezés tető alá hozása, de ez nem alkalmi, hanem kötelező teendő. Az egészség személyi monopólium, a közegészségügy pedig állami kötelem. Egyebek közt ezért is fontos, hogy legyen szigorú „zöld” politikánk, hiszen kibillent állapotú környezet közepette aligha létezhet eredményesen fejlődőképes emberi társadalom. Közlekedés. A mozgás, pontosabban annak lehetővé tétele össztársadalmi érdek, a mobilitás egyúttal első rangú uniós igény is. Utakat arrafelé építünk, amely irányokban járunk, jóllehet arra kezdünk járni, amely irányokba út vezet. Ha egy utat elvágunk, felszámolunk, annak az a jelentése, hogy arrafelé nem történik, és ne is történjék semmi. Minden úttal a történések lehetőségét tartjuk fenn, vagy teremtjük meg. Ennek fényes bizonyítéka a virtuális világháló, amely immár a szélesebb értelemben vett közlekedési infrastruktúra része. Én azt tekintem fejleszthető társadalomnak, amely a közlekedést közszolgáltatásként értelmezi, azaz a nagyobb közösség, az állam megteremti és szavatolja az egyének ésszerű mozgását, vagyis éppúgy feloldja a szűk keresztmetszeteket, mint megteremti a személyek és gondolatok mozgásának szabadságát. Ügyintézés. A polgárok és a polgárok államának (közös érdekeinek és értékeinek) találkozási pontja. Ez a csomópont lehet kaotikus és szervezett, nem beszélve az átmenetekről, árnyalatokról. Egy ország akkor működik, ha az ügyintézés működik. Nincs az az állami, központi projekt, amely fontosabb lenne az egyes emberek, vállalkozások számára, mint egy okmány, egy engedély, vagy egy igazolás beszerzése. A politika mindig hajlamos a számára egyszerűbb elvont közügyek felé elmozdulni, mintsem az emberek valós problémával, mint kumulált, de konkrét közüggyel foglalkozni. Tegyük fel bátran a kérdést: mi a fontosabb, az autópálya, a kultúrház, az augusztus 20-i ünnepség, vagy az útlevelem, az építési engedélyem, a közgyógyigazolásom? Biztos vagyok benne, hogy fontosság dolgában még a Lánchíd se tudna „megverni” egy-egy hasznos hatósági, közjogi, vagy üzleti papírt. Az annyit emlegetett európai pénzek hasznosulásának is ez lesz a kulcskérdése, tudniillik a dolgok mai állása szerint nem feltétlenül azok a projektek valósulnak meg, amelyeket bizonyos sorrendekben elterveztünk, hanem inkább azok, amelyek a megfelelő engedélyekkel időben rendelkezni fognak. Ez pedig legalább annyira múlik a hatóságokon, mint a projektgazdákon, jóllehet az általános 30 napos (vagy szívünk szerint akár rövidebb) ügyintézés még ma is csak vágyálom. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az annyira áhított fejlesztések sikere azon múlik, hogy hoznak-e kézzelfogható javulást a helyi közösségek életminőségében. Energia. Nem akarok fázni, nem akarom, hogy nagyon melegem legyen, látni akarok, mozogni akarok. Kérdés: milyen áron? Nyilván, minél egyszerűbben, minél olcsóbban. Szinte nincs a mindennapjainknak olyan mozzanata, amely ne az energia ügyeihez kötődne. A politika mindig is a négy őselem körül sündörgött: föld, víz, tűz, levegő. Igen, ez érdekli az embereket! S minthogy az energia biztosítása - a dolgok természete okán - néhány nagy szervezet ellenőrzése alatt áll, a fogyasztóvédelemnek itt kiemelt szerepet kell adjunk. Az állam nem viselkedhet csupán elegáns szabadpiaci házőrzőként, hanem a társadalmat, s annak egyes tagjait kell képviselje a nagyhatalmú gigászokkal szemben. S minthogy ez utóbbiak esetében a szereplők többnyire nemzetköziek, Magyarország külgazdasági politikáinak minősége a legérzékenyebb közügyek egyike. Az állam oldaláról nézve a jó kormányzás tehát három fundamentális (társadalmi, gazdasági, környezeti), négy funkcionális (külügy, biztonság, pénzügy, oktatás), hat ágazati (munka, lakás, egészség, közlekedés, közügyek, energia), és egy központi (politikai) pillérre támaszkodik. A szakmai kormányzás legyen precíz és prudens, a politikai kormányzás pedig érthető és átlátható! Konzervatív honfitársaink elsősorban az értékeinkre, szabadelvű honfitársaink elsősorban az eszményeinkre, baloldali honfitársaink pedig elsősorban a haladásunkra összpontosítanak. Adjuk meg a kellő arányokat, de a baloldal ajánlata soha ne térjen le arról az útról, amit a politika legfelsőbb lényegének tartok: tenni, az embereket foglalkoztató ügyek dolgában, a közjó érdekében. A magyar nemzet (ateisták, keresztények, cigányok, zsidók, bárminemű nemzetiségek, kisebbségi közösségek, stb., tehát minden magyar állampolgár) politikai fennmaradásának ez nyilvánvaló útja, s talán a legsimább is. Fentieket ajánlom a most kezdődő 2007 őszi politikai szezon „étlapjára”. Dr. Szanyi Tibor
|