Népszava(zz)

A 2006-os választások kiírásakor az államfő azzal a felhívással bocsátotta útjára a folyamatokat, miszerint honfitársaink nemcsak a kormány és a kormánypártok munkájáról, hanem egyszersmind arról is dönt, hogy az ellenzék miként töltötte be a szerepét (t.i. az ellenzékit!). A 2008-as népszavazáskor alighanem ugyanezek a gondolatok lesznek érvényben, s az emberek nemcsak a felsőoktatási képzési hozzájárulás, a vizitdíj, illetve a kórházi ápolási díj tartalmáról, hanem jobbára a parlamenti pártok politikáiról is véleményt fognak alkotni.

Ez utóbbiak esetében én igenis meglepetésekre számítok. Az persze nem okozna meglepetést, ha a kormányoldalon egy súlyos figyelmeztetést kapnánk, erről megannyi elemzés értekezett már. A meglepetést én abban várom, hogy ugyanez lesz az ellenzék sorsa is.

Függetlenül attól, hogy szavazópolgáraink miként is viseltetnek a kormány iránt, minden bizonnyal rendelkeznek valamilyen véleménnyel magukról a konkrét kérdésekről is. Sőt, egyre inkább fognak, hiszen maga a népszavazási kampány rá fogja kényszeríteni a kormánypártokat, hogy elmagyarázzuk intézkedéseink mélyebb lényegét, s aligha hiszem, hogy ez a magyarázókampány az eltörlési hangulatot fogja erősíteni. Azaz, a kormányoldalon mindenképpen nyerünk azzal, hogy nagyobb megértés fogja övezni a három témát, mint amilyen ma kitűnik a közvélemény-kutatásokból.

A felsőoktatási képzési hozzájárulásról ugyanis ki fog derülni, hogy az a legkevésbé sem tandíj, hanem a társadalom egésze által vállalt egyetemi, főiskolai költségeknek csak egy töredéke. Egyre többen lesznek azok, főleg a hátrányosabb helyzetű csoportokból, akik rádöbbennek, hogy a képzési hozzájárulás eltörlése potenciálisan az őket fenntartó szociális hálót szaggatná, s ugyanők joggal várják el a diákságtól, hogy az oktatásuk terheiből valamit igenis vállaljanak magukra, amint azt a nehezen élők is teszik a maguk módján.

A vizitdíj esetében már több az indulat. Persze nem annyira az intézkedés, hanem annak kivitelezése okozza a legtöbb galibát. Akit a vizitdíj tényleg szorít, az már rájöhetett az elmúlt év során, hogy ez a teher nem végtelen, hiszen éves szinten egy-egy betegre vetítve 10-20 ezer forintnál még szélsőséges esetekben sem lehet több. Márpedig ma egy átlagos munkavállaló havonta (!) 50 ezer forint körüli léptékben viseli az egészségügyi kassza kiadásait, tehát semmilyen, a betegeket sújtó aránytalanságról nem beszélhetünk. Mindamellett meggyőződésem, hogy a népszavazási kampány utolsó napjaiban maguk az orvosok fogják elfogadásra buzdítani az embereket, hiszen a vizitdíj eltörlése az ő zsebüket lapítaná, lehetőségeiket korlátozná.

A kórházi napidíj, mint téma eddig is csak a mellékszereplő sorsát osztotta, annak megítélése alighanem bele fog simulni az egészségügyi kérdések körüli általánosabb vélekedések világába. Mindhárom esetben azonban az lesz az alapkérdés, vajon igazságtalan-e, hogy a közvetlenül érintettek egy picivel több, akár szimbolikusnak is mondható terhet viseljenek azon társadalmi szolgáltatások terén, amelyeknek ők a konkrét kedvezményezettjei? Normális politikai közegben egyértelműen „nem” a válasz, s minden banális vélekedés dacára én azt mondom, hogy Magyarország képes normális válaszokat adni.

Minél többen lesznek a normálisan gondolkodók, s közülük minél többen mennek el a népszavazásra, annál inkább válhat árnyalttá az ellenzéki kezdeményezés mibenléte. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy a kormánypártokat teli tüdőből elfújni akaró honfitársainkat leszámítva egyre többen lesznek azok, akik ráéreznek a sandaságra, s távolmaradásukkal adják tudtul a véleményüket.

Nekünk, politikusoknak viszont nemcsak a véleményünkkel, hanem politikai kezdeményezéseinkkel is el kell számolnunk. A rendszerváltás hajnalán, a még kialakulatlan új intézményrendszerek árnyékában nyilván más volt a népszavazások értelme, mint ma. Megint más jelentősége volt az ország nemzetközi szövetségeit meghatározó euroatlanti csatlakozásaink dolga. A legutolsó népszavazás (t.i. kórház-privatizáció, és a határon túli magyarok állampolgársága) viszont már sántított, hiszen olyan kérdésekről szólt, amelyeket az emberek többsége nem szívesen válaszolt meg a választott politikusai helyett. Még jobban igaz ez a küszöbön álló esetünkben: két évtizednyi demokrácia fényében a felelősen gondolkodók bizonyára felteszik majd maguknak azt a kérdést, vajon ki és honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy a gyakorlati politika kérdéseit cinikusan visszadobja nekik, hogy tehát a politikusok miért is nem végzik el azt a feladatukat, amellyel őket a választások során megbízták?

Mi, kormánypárti politikusok leggyakrabban ott hibázunk, hogy nem tesszük kellően világossá a kormányzati lépések mibenlétét, illetve, hogy sokszor evidensnek gondoljuk az egyébként nem magától értetődő összefüggéseket is. Az sem ritka, hogy kellő alázat híján elvakulunk, sőt még süketté is válunk a kritikára, az önkritikát pedig belső támadásként éljük meg. Ez akár a politika bezártságának is nevezhető, amelyből ki kell törjünk. Ha változni, változtatni akarunk akkor, íme: itt a legígéretesebb terep!

Mindkét oldal együttes hibája, mondhatnánk: hungaricum, hogy a teljesítményelvű politika helyett tekintélyelvű politikát folytat. „Igazam van, mert én kormányzok”, vagy „igazam van, mert a néphangulat mellettem áll”. De hol vannak a politikai teljesítmények? Mely kérdés mentén bírtam rá ellenfelemet, hogy az ország javára együttműködjön velem? Mely vívmány az, amit elértem, és azt a közönség is honorálja? Mely vereségem az, amelyre ellenfelemnek elismerhetem: igen, ez szép volt!? Fonák módon szinte egyetlen esetet említhetünk a közelmúltból, amikor a politikai osztály közfelkiáltással összefogott, ez pedig a Lex MOL néven elhíresült összefonódás esete.

Európai szemmel nézve az ellenzék viszont minden népszerűségi mutatója dacára mélyen alulteljesít. Politikája kimerül a tagadásban, s nekünk, kormánypártiak óriási szerencséjére igen ritkán találja meg gyenge pontjainkat. A támadásaik zöme vakvágányra fut, alaptalan vádakat forgalmaz, hamis torokat ül vagy szeretne ülni olyan ügyek mentén, amelyek egyébként jobb sorsra lennének érdemesek. Ilyen például a kormánynegyed esete, amely nem azért bukott meg, mert ostoba vagy antiszociális elgondolás lett volna, hanem azért mert egyszerűen rosszul lett eltervezve, előkészítve. Felelős ellenzék eleve az alapgondolat mellé állt volna, s most joggal mondhatná, hogy sajnos ez a kormány ügyetlenkedik a végrehajtással. Sőt, akár megtoldhatná azzal, hogy mindezt ő jobban csinálná. De nem, ehelyett alattomos célzásokkal fűszerezetten elszámolást követel, amelyet persze meg is fog kapni, amely során majd feketén-fehéren kiderül, hogy a kormány arra költött közpénzeket, ami még így bukva is könnyűszerrel a kétszeresét fialja.

Ám néha ennek a fordítottja is igaz, megint csak például a négyes metró esetében. Itt a fővárosi ellenzék egy sajnálatosan elhibázott projekt-ötlet mentén hiányolja az okos kivitelezést, ahelyett, hogy a kármentésre adna elképzeléseket. Ugyanez az ellenzék meg sem nyikkan a távfűtés kérdésében, miközben Budapest lakossága közel a dupláját fizeti eme szolgáltatásnak, mint más nyugat-európai városoké, s miközben hónapok óta hatályos ombudsman-i ajánlások kiáltanak konkrét megoldásokért.

A felsőoktatási képzési hozzájárulás kapcsán se a tagadásra kellene helyezni a hangsúlyt, hanem javasolni, vagy ötlet híján akár csak követelni lehetne egy harmonikus ösztöndíj politikát. A vizitdíj tekintetében már rég záporozhatnának az egyszerűsítési, tehermegosztási indítványok, amint hasonló magatartás lenne elvárható a kórházi napidíj esetében is. Sajnos nem, inkább népszavazás lesz. Nos, ösztöneikben ezt fogják megérezni az emberek. Ugyanis az ellenzék a megoldások kidolgozása helyett de facto visszaadja a fogalmi mandátumát azoknak, akiktől kapta, azaz a népnek.

A népszavazás kimenetele persze megjósolhatatlan, jóllehet a magyar nép eddig mindig helyesen döntött. Az viszont bizonyos, hogy ha az eredmény jól láthatóan alulmúlja az ellenzék mai várakozásait, márpedig ennek is komoly esélye van, akkor a fegyver visszafelé is elsülhet, t.i. kiderül, hogy az alkalmatlannak kikiáltott kormányhoz képest maga az ellenzék az alkalmatlan. Éspedig ellenzéknek is. Egy ilyen helyzetből nehéz lesz nekivágni a kormányrúd (Fidesz zsargonban: a jövő) visszahódításának.

Dr. Szanyi Tibor