Akarjunk győzni 2010-ben!

2009. november 5.

Akarjunk győzni 2010-ben! Tudom, ez szép álom a mai gyatra támogatottságunk fényében, mégsem gondolom lehetetlennek. Lehetséges, mert 8 olyan év áll mögöttünk, amely minden ellentmondása dacára az ország történelmében nagyon szép két (de inkább három) fejezetet ölel fel. Évtizedekre visszatekintve sokkal többet fejlődtünk, mint amennyit ennyi idő alatt szoktunk. Növekedésünk sem kicsi, de fejlődésünk nagyobb. Minőségileg más lett ez az ország. Modernebb, okosabb – s ha feltesszük a kérdést, vajon jobban élünk-e, mint 8 éve, akkor erre az a válasz, hogy igen.

Nézzünk körül! Soha ennyi minden nem épült itt, mint az elmúlt 8 évben.
A sokat és méltán emlegetett autópályák valójában a szimbólumok, amelyek egyébként önmagukban is telitalálatos eredményt hoznak: Magyarország immár jól átjárható. De ez csak a jéghegy csúcsa. Ott van a megannyi bekötő, elkerülő, tehermentesítő út, a rengeteg körforgalmi csomópont, a korszerűsített felületek, a hidak, az alul- és felüljárók ezrei, a megerősített vasúti pályák, tömegével az új középületek, százával a felújított iskolák, s nincs olyan egyetem, amely ne kapott volna egy, vagy több gyönyörű új szárnyat, kollégiumot. S mindez csak a közszféra.

Nézzünk még jobban körül! Nyugat-Magyarország összességében belesimul az idealizált Európa átlagos képébe. Takaros házak, ápolt kertek, szépen művelt földek. Városaink decens polgári hangulatot, békét, nyugalmat árasztanak. A Balaton partjai, különösen északon irigylésre méltó összképet adnak. Kelet- és Észak-Magyarország kevésbé, ám korábbi állapotainkhoz képest itt is lélegzetelállító a fejlődés. Budapest ugyan egy merő csatatér, de történelmében aligha említhető még egy olyan rövid évtized, amikor ennyi mindent érintett volna az építési vágy. Szűkebb hazám, a XIII. kerület pedig maga a minta, a világ sok millió pontján ilyennek gondolnák a jóvilágot.

Nem hibbantam meg. Hasonló mondatok fakadnak olyan külföldi barátaink szájából, akik csupán 3-4-5 évente járnak mifelénk. Ámulnak a kiváló kocsik áradatától, a plázák telítettségétől, az ápolt és vidám magyar nőktől, a vendéglők nagyvonalúságától, a nagyszerű kulturális eseménysoroktól, a fesztiválok pazar műsoraitól, a magyar cégek teljesítményeitől, egyszóval az itteni élet minőségétől. A hírünk alapján ugyanis nem ezt várnák. A hírünket, pedig mi keltjük. Mi szapuljuk magunkat reggeltől-estig, s ahelyett, hogy büszkék lennénk az előrelépéseinkre, s azért esünk egymásnak, hogy a rossz dolgaink még rosszabb látszatúak lehessenek. Legyen ebből elég!


Igen, elég! Ahogy a Fidesz is mondta. Elég! Kár, hogy nem magára értette. Pedig az lett volna a helyes. Ment is a nép elégtételt venni minden apróbb-nagyobb sérelméért, és jócskán beleszavazott a szélsőjobba. Talán meg is bánta. Remélem. De a mérsékelt, középre húzó
pártoknak, így az MSZP-nek is bőséggel van ebből mit tanulnia. A tandíj eddig rettenetes: emberhalál a cigánysoron. Igen, a szélsőségek előretörését mindig a leginkább elesettek szenvedik meg. Itt derül ki, hogy elsősorban miért is a baloldal feladata a szélsőségek leverése. Mert – egyebek között - ezzel védjük a gyengébbeket.

És hát persze: van bunkó kalauz, hanyag eladó, koszos portás, lepukkant ház, megvesztegethető hivatalnok, suta politikus, buta ügyintéző, ostoba hatósági ellenőr, gyagya jogszabály, gonosz szomszéd, agyatlan kereszteződés, félhülye mérnök, részeg bíró, alattomos tüntető, aljas gyilkos, szívtelen behajtó, pöffeszkedő bankár. Vannak ezen kívül csalfa férjek és feleségek, füllentő diákok, sunyi papok, bárgyú és kötözködő, továbbá korrupt rendőrök, valamint egyéb defektes helyzetek, emberek is. Vannak szegények és nagyon szegények, s rajtuk kívül gazdagok és nagyon gazdagok. Mint a világon mindenütt.

Az igazi kérdés azonban nem az, hogy vannak-e bajok, mert vannak, hanem az, hogy felvesszük-e a kesztyűt, vagy sem? Képesek vagyunk-e megvilágítani és belátni a hibáinkat, avagy sem? Képesek vagyunk-e kíméletlenül fellépni a hanyagsággal és a pazarlással, valamint a házunk táján burjánzó csalárdságokkal szemben? Hajlandóak vagyunk-e vállalni a következményeket, avagy mismásolunk? Ha mi, politikusok nem vagyunk képesek levonni a konzekvenciákat, akkor a nép fogja megtenni ezt helyettünk. Jól, vagy rosszul, de megteszi, ehhez ne férjen kétség! Az MSZP brutális pofonokat kapott az elmúlt években, a Fidesz kéjes vigyora közepette. S ne tévedjünk! Ezeket az ütéseket nem az ellenzék, hanem a nép mérte ránk. Joggal-e, vagy sem, ez közömbös. A nép pontosan tudja, hogy őt bizony nem lehet leváltani, és azt, hogy minket, kormányzó politikusokat viszont nagyon is.

Ha az MSZP most, a nagy nekigyűrkőzés kezdetén azt mondja, hogy igen, tisztában van a gyengeségeivel, de ezek mélyen alatta maradnak az erényeinek, akkor nyerünk. A Fidesz jobbára azzal kampányol, hogy a nép inkább neki higgyen, mint a saját szemének. Ez azért veszedelmes, mert a bonyolult, összetett világunkban egyre inkább az számít, amit emberek hisznek, s kevésbé az, ami egyébként a fekete-fehér valóság. Hiába áll kacsalábon a híd a falu közepén, ha lopják a tyúkokat. Hiába süvegeli meg a külföldi turista a budapesti tömegközlekedést, ha közben látványosan szétlopják a céget. Hiába a makrogazdasági stabilitás, ha a bankok és az oldalvizükön lapátoló kufárok kéjük-kedvük szerint randalírozhatnak.

A szemfényvesztés a történelemhamisítással kezdődik. Újfasiszta pribékek mászkálnak a régiek által elbitorolt árpádsávos jelképek alatt. Egyesek Nagy-Magyarország sziluetteket ábrázoló matricákat aggatnak az autóikra, mintha a magyar királyság nem lett volna egyszer-egyszer még annál is nagyobb, meg jóval kisebb. Kérdezzük meg, akarnak-e olyan osztrák, vagy török autókat látni, amelyeken az osztrák-magyar monarchia, avagy az oszmán birodalom körvonalai bontakoznak ki? Tudják-e, hogy a trianoni diktátum ellen anno a magyar baloldal lázadt fel, miközben a jobboldal azt révetegen aláírta? Tudják-e, hogy egyébként a Trianonban (amely egy kastély neve) az akkori nagyhatalmak csak egyszerűen és sematikusan területeket rendeltek az adott többségi nemzeteknek? Tudják-e, hogy később a szovjet csapatok teljes joggal vágtak vissza annak az országnak, amely saját akaratából megtámadta a hazájukat? Tudják-e, hogy miközben magyar katonák vére ömlött a keleti frontokon, addig idehaza a magyar jobboldali kormány baloldali, zsidó és cigány honfitársaink százezreit szolgáltatta ki úgymond „szövetséges” gyilkosoknak? Tudják-e, hogy 56-ban a pesti srácok szocializmust skandáltak? Mert ha nem, akkor mondjuk el nekik! Esetleg azt is, hogy Nagy Imre a bitófa alatt is az akkori baloldalt éltette. Meg arról is ejtsünk szót, hogy a bumfordi államfőnk botlásai dacára sem tűrjük azt a magyarellenes nacionalizmust, amelynek fordítottját ugyanúgy megvetjük. Az ellenzék vezére csak
szipogni és prüszkölni ment a Sándor-palotába, az országgyűlés leköszönő baloldali elnöke viszont még utolsó hivatali napjaiban is a méltó magyar büszkeséget vitte az európai közösség brüsszeli „nappalijába”.

Az MSZP az a párt, amelyik Magyarországon a leginkább képes a változásokra. Ez az ország előre még soha nem tudhatta meg, hogy más pártok mit akarnak? Ma sem tudhatjuk, hogy a Fidesz örökös vezérkara mit is gondol az egyes politikai kérdések kapcsán, ha egyáltalán gondol valamit. Hatalomról ábrándozni könnyű. Kánaánt ígérni bárki tud. Kisebbséget gyalázni szintén nem egy intellektuális teljesítmény. Mégis, a gyalázat sajnos lehet „eredményes”. Ám a korrekt, nyílt és őszinte politizálás még inkább. Javaslom, válasszuk ezt! 8 év alatt kétszer váltottunk miniszterelnököt. Háromszor pártelnököt. Mindezt azért, mert azt akarjuk, hogy jobban menjenek az ország dolgai, s mi is sikeresek lehessünk. Most se legyünk restek változtatni, amikor az egész világ egy hatalmas változáson megy keresztül. Nálunk, a baloldalon a politikai változásnak, a felfrissülésnek jött el az ideje. Itt az esély, mert ellenzékünk mozdulatlanul hiszi, hogy kiénekelheti a sajtot a szájunkból.

Erősítsük meg közösségi hitünket, és forduljunk az elvont szakpolitikák helyett a mindennapok gondjai felé. Vállaljuk fel a nagy rendszerek megregulázását, legyen az bank, áramszolgáltató, távfűtő, avagy elszabadult hajóágyuként működő hatóság. A szegénységgel harcoljunk, s ne a szegény emberrel! Hirdessük meg, hogy vége az ingyenélésnek, s nincs kivétel a közteherviselésben sem. Bízzunk a szabadon formálódó közösségek autonómiájában, s adjunk mind nagyobb teret a civil világnak. Mondjuk meg a felső százezernek, hogy tőlük és cégeiktől várjuk a jövedelemadó jelentős részét. Ígérjük meg, hogy rendet teremtünk mindenhol, ahol ennek híján vagyunk. Ennek az országnak ma már nem feltétlenül és elsősorban növekednie, hanem frissülnie és fejlődnie kell. Fenntartható módon. Mint a valós huszonéveseknek. Akik már nem lesznek magasabbak, talán csak súlyosabbak. De hatékonyabbak, okosabbak, tapasztaltabbak mindenképp.