Itt van a világos beszéd ideje. 7 éve kormányoz az MSZP, jóllehet, gazdaságpolitikailag nézve ez egy igazi neoliberális kurzus volt. Medgyessy megpróbált kitörni a baloldalra, finoman szólva sikertelenül. A mai miniszterelnök korábban meghirdette ugyan a „merjünk baloldalinak lenni” szlogent, szavakban ez jól is jött, ám a valós intézkedések terén maradt a szorításban. Annak a neoliberális gazdasági elitnek és értelmiségnek a szorításában, amelyik most Reformszövetség fedőnéven tolakszik.
Szabadítsuk ki a miniszterelnököt és kormányát! Egy segélykérő sikollyal ér fel, amikor tiszteleg a nagyurak előtt, ám ugyanezzel a levegővétellel borzalomnak nevezi a javaslatok társadalmi következményeit. Szerintem is borzalom.
Miért nem bízunk Erdős Tiborban, az egyik legokosabb makroközgazdászban? Miért nem bízunk Róna Péterben, a pártfüggetlen baloldali szakemberben? Miért rogynánk térdre a Reformszövetségbe tömörült hús-vér tőke előtt? Kétségtelen, javaslataik technikailag kivitelezhetőek. Nyertese is van: ők maguk. Minket, baloldali politikusokat viszont az érdekel, hogy mi lesz az országgal, a jövőnkkel?
Tologathatjuk ide-oda az adókat és a járulékokat, ez csupán jövedelemátrendezés, fejlődés nincs benne. A Reformszövetség pajzsra emeli az akadémiai elnököket és a kamarát, jobbára viszont a munkaadókat tömöríti, javaslatait pedig ugyanazzal a közgazdászelittel hitelesítteti, akik az eddigi s most globálisan is kudarcot vallott kurzus főtanácsadói voltak. Sajnálom, de ez így nem jó!
Kiadáscsökkentés. Természetesen szükséges. Nyilvánvalóan terjedelmi okokból, a teljesség és a részletes kifejtés igénye nélkül néhány példát sorolok, miként lehetne másként cselekedni, mint ahogy ezt a Reformszövetség proponálja.
Az állam és az önkormányzatok világában pusztán az energiapazarlás visszaszorítása hozhat legalább 50 milliárd forintot, mindennemű leépítés nélkül. Az egyéb pazarlások, úgymint az állampolgárok felesleges vegzálása, konkrétan ennek kiadásai vagy a presztízsköltekezések szintén elhagyhatóak. A csalárd módon felvett szociális juttatások eldugítása további 100 milliárdot hozhat a konyhára. Ha minden megtakarítást adósságcsökkentésre fordítunk, azzal elindulnánk a kamatterhek mérséklésének útján.
Ha a felsőoktatásban bevezetnénk a tandíjat, éspedig oly módon, hogy a kitűnő eredményt elérők ingyen, a bukdácsolók pedig arányosan többet és többet befizetve tanulnának, abból is pénz ütné a büdzsé markát.
És vissza kell állítani a vizitdíjat legalább 500 Ft-tal, az önkormányzatok pedig adjanak vizitjegyeket a rászorulóknak, akár a buszjegy mintájára. Be kell vezetni az átlátható, egyéni támogatási számlát, és akkor világos lesz, hogy ki mindenki hány hivataltól hány jogcímen mennyi támogatást kap. Komplex, személyre/családra szóló életviteli juttatásokat a gyengébbeknek, a közpénzekből pedig semmit a jómódúaknak!
Állami elővásárlási jogot a földtulajdonra. Ezzel igazi birtokpolitikának adnánk szabad utat, s a külföldiek sem vásárolnák meg a földjeinket az orrunk elől. Mert néhány hónap múlva bizony elmúlik az ideiglenes tilalom! Szociális földprogramot a vidéki cigányság szövetkezései javára! És általában is: előre a faluszövetkezetekkel, a takarékszövetkezetekkel, a szociális szövetkezetekkel! Minden előnyt az összefogásoknak, ha már ennyit beszélünk róla.
Szüntessük meg a Reformszövetség mögötti vállalkozások adókedvezményeit és egyéb privilégiumait. Rögtön adódna több tucat milliárd forintunk. Korlátozzuk be a bankok csillagászati prémiumait, késztessük őket olcsóbb szolgáltatásokra. Szüntessük meg az étkezési jegyeket, mert csak ennek az egyetlen eszköznek a forgalmazásából is néhány külföldi cég tízmilliárdokat szakít és visz ki az országból. Elvégre van nemzeti valutánk, ebben is lehet fizetni, ugyebár?
Tegyük illetékmentessé az innovatív eljárások engedélyezését, különösen a takarékossági, avagy zöld területeken. Számtalan kezdeményezés már csírájában elhal a bonyolult és drága bejegyzések miatt. Állítsunk korrekt szakmai korlátokat, ez legyen az engedélyezések alapja, s felejtsük el az átugorhatatlan illetékléceket. Máris felpörögne a motor.
Valóban, a múltba kell utaljuk a 13. havi járandóságokat. De nemcsak így egyszerűen, hanem egyúttal essünk túl a nyugdíjreformon is. A most először munkába állóknak mondjuk meg világosan, hogy szoros összefüggést teremtünk a befizetéseik és majdani járandóságaik közé. A jelenleg aktív népesség számára erősítsük meg a saját előtakarékosság pilléreit. A már nyugdíjasok esetében pedig rendezzük el a bosszantó belső igazságtalanságokat. Húzzunk plafont a legmagasabb állami nyugdíj fölé, ilyen jogon senkinek ne lehessen 200 ezer forintnál magasabb juttatása. 62 éves korig (illetve a mindenkori korhatárig) csak 50% nyugdíj járjon, kivéve az önhibájukon kívülieket.
És tegyük igazságossá a közszolgálati bérezést is. A 13. havi bért degresszív módon építsük be a mai fizetésekbe, akként, hogy a minimumok környékén teljességgel, a legmagasabb zónában pedig semennyire, a kettő között pedig fokozatosan lejtő módon. Keressen egy szakállamtitkár havi egymilliót, de évente csak 12-szer!
Személyi használatra szolgálati autót csak államtitkártól felfelé. Ezalatt ki-ki kaphasson sofőrt, ha kell, de a saját kocsijához! Tegyük rendbe a közbeszerzést úgy, hogy a döntnökök saját vagyonukkal is feleljenek a bugyuta pazarlásokért, a méregdrága „biztonsági köreikért”.
Formáljunk végre iparpolitikát. Nagyon is tudjuk, melyek a komparatív előnyeink. Nagyjából minden ide sorolható, amelyek alapja hazai erőforrásokra támaszkodik. Ide tartozik a munkaerőtérképünk szakképzettségi szintje is. Sőt a szakképzés tekintetében komoly eredményeink vannak. Tessék ezekre építeni, a jövő ugyanis ebbe van belefoglalva.
Igazodjunk az EU adórendszerének trendjeihez, vagyis térjünk vissza a harmadik, azaz a minimum és az általános áfakulcs közé ékelt kedvezményes léptékhez, vagyis a magas munkaigényű szolgáltatások, valamint az alternatív/megújuló energiaforrások esetében. Ha valami, ez bizonyosan a hazai vállalkozásokat segíti.
Szokjunk le a munkahelyek mindenáron való védelméről. Az embert nézzük! A jövedelmét! Ennek egyik legfontosabb eszköze a közmunka, a közmunka-beruházás. Az EU-pénzalapok egy nagy része igenis átalakítható közmunkaalappá. Az EU-pályázatoknál egyébként is írjuk elő, hogy legalább harmadrészt munkabért takarjon. Így lesz sok-sok munkahely, amelyek révén csökkenthetjük a szociális kifizetéseket, de növeljük a járulékbevételt. Minden munkahely oda-vissza duplán számít a költségvetés szempontjából. Így lehet az EU-segélyt munkabérré változtatni. Így születhetnek olyan projektek, amelyek idehaza munkát adnak a külföldről bejövő számlák helyett. Esetleg EU-nagyprojektként a Duna–Tisza- csatorna, nem mellesleg visszafordítva a Homokhátság elsivatagosodását.
Legnagyobb jövőbeni kincsünk a víz. Az e téren szervezett mai közmunkák jövőnk jövedelmeinek alapját vetik meg. Ma minden vizünket szétfolyatjuk a vakvilágba, óriási a pazarlás. Rengeteg víz bejön az országunkba, fogjuk hát meg és használjuk! A mezőgazdaságunk, az energetikánk, a klímánk, az egészségünk, de még a turizmus is ezen áll vagy bukik.
Ezek mind itthoni feladatok, és bőven van tartalmi, politikai mozgásterünk. Bármilyen döntéseket is hozunk, azokat nagyon is érdemes átfuttatni az európai összefüggések szűrőjén is, hogy lássuk: miben igazodunk vagy miben távolodunk az európai fősodortól? Európa történelmileg is óriási átalakulásba kényszerült, s nagy a tétje annak, hogy mi milyen irányokat választunk.
A Reformszövetség pénzben, adókban, bevételekben, kiadásokban gondolkodik, jóllehet, ezek szinergiáiról egyelőre mit sem tudunk. Nekik matematika, száraz technika, nekünk viszont a vérünk. Mi, baloldaliak politikai síkon, azaz emberben, munkában, iparban, földművelésben, környezetben, otthonban, igazságban, közösségben, innovációban, fejlődésben látjuk a jövőt. Nem kis különbség!
És ki fogjuk szabadítani a kormányfőnket és kormányát az agóniájában is végső csatájára készülő neoliberalizmus szorításából. Ez az, amit itthon tehetünk, tennünk kell. A válság okait Magyarországról nem lehet megszüntetni, de a válság kellemetlen hatásai elől tudunk védekezni. És a válság esély is. A változásra.
Szanyi Tibor
|