„Magyarország energiapolitikája 2007-2020” főcímmel, és „a biztonságos, versenyképes és fenntartható energiaellátás stratégiai keretei” alcímmel bukkant elő a gazdasági tárca egy dolgozata, amely hangsúlyozottan munkaanyag, s a szerző saját állítása szerint sem tükrözi a magyar kormány álláspontját, véleményét, már csak azért sem mert utoljára 1993-ban volt hasonló nekifutás.

A jelen dokumentum is leszögezi, hogy bizony azóta „alapvető változások mentek végbe”, mintegy megindokolva, miért is kell ugyanakkora időszakra előre tekinteni, mint amennyi a legutolsó átfogó energiapolitika kialakítása óta eltelt. Sajnos, ezt a célt a mostani anyag nem tudja elérni, mivel nem vállalkozik semmilyen jövőbe látásra, megreked a mai beszerzések problémáinak feszegetésénél, mintha azokat esetleg megoldva nagyjából nem is kellene semmit sem csinálni a következő évtized végéig.

Hagyjuk meg, természetesen sok jó gondolattal is találkozunk. Mégis, az ügy jelentősége megérdemel néhány kritikai megjegyzést, valamint alternatív javaslatokat is.

Vegyük először górcső alá magát a címet: "Stratégiai keretek". Elegánsan hangzik. Alighanem itt kellene megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk 2020-ban viszontlátni, továbbá hogyan is néz ki az oda vezető út. A dokumentum ezzel adós marad. Módszertanilag az 1993-tól napjainkig történtek elemzése is hasznos lehetne, hiszen kimondhatnánk, hogy mit csináltunk jól, vagy mit nem kellene megismételni. Ugyancsak érdemes lenne felvázolni a látható világtrendeket, s ezekbe a folyamatokba beleilleszteni a magunk dolgait. A tárgyalt papírból mindezek hiányoznak, egy-két kikandikáló mondatot leszámítva.

"Energiaellátás". Ha ezt tekintjük a mondandó állítmányának, akkor igen sovány politikákig jutunk, hiszen minden jó szándék dacára maga a téma (t.i. energiapolitika) a velejéig érinti anyagi létünk minden mozzanatát, tehát nem lehet kikerülni az előállítás és a felhasználás megannyi kérdését, márpedig a tárgyalt anyag ezeket csak hozzávetőlegesen érinti.

"Biztonságos, versenyképes és fenntartható". E három fogalom az ellentmondások világa.

Elismerem, hallatlanul nehéz az egyensúlyokat megtalálni. De a politikának döntenie kell, ám ezeket a döntéseket a vitaanyag rendre kikerüli. Óvatos, szakapparátusi megközelítéssel állunk szemben. A következtetések levonása tehát még bőven az előttünk lévő feladat.

„Az energiapolitika az országnak az ellátásbiztonság, a versenyképesség, a fenntartható fejlődés követelményeinek egyaránt megfelelő, a fogyasztóvédelemmel összhangban lévő energiaellátását szolgáló, fő stratégiai kereteket kijelölő dokumentum.” Nos, egy ilyen mondattal nem szívesen menne az ember egy egyetemi vizsgára, igaz, a következővel általános iskolai röpdolgozatra sem: „Magyar érdek, hogy az energiaellátás költségeit, az energiaárakat növelő környezetvédelmi követelményeket és a megújuló energiaforrások hasznosítására vonatkozó célokat a társadalmi hasznosság és a hatékonyság követelményét szem előtt tartva a legkisebb költséggel valósítsuk meg úgy, hogy a nemzeti preferenciák figyelembevételével megteremtsük és erősítsük a nemzeti szuverenitást, megtalálva a közös hangot az Európai Unió energiapolitikai kezdeményezéseivel is.” Azért a szög is kibújik a zsákból: „A piaci alapokra helyezett energiapolitika nem vállalhatja magára, hogy a piaci szereplők számára részletes programot nyújtson.”

Ez utóbbi esetben kár volt megírni a dolgozatot, hiszen - állítása szerint - a piac eldönt mindent és kész. Hasonlóan ostoba alapokon állt a rendszerváltás előtti energiapolitikánk, aminek az volt a lényege, hogy a Szovjetuniónak annyi energiája van, mint a pelyva, mi meg ugye az ő barátai vagyunk, tehát fütyülünk az imperialistákra, és kész. Nos, e két szélsőség, t.i. a piaci és a baráti alapok között bőven van bejárható út, javaslatom szerint nemzetstratégiai megközelítéssel.

Az anyag sajnos belefut abba a csapdába is, miszerint állít néhány valótlan tételt, amivel aztán végig hősiesen küszködik, majd egészen rossz következtetésekre jut. Három példát említenék. 1. „véget ért az „olcsó” energia korszaka”. Hát nem ért véget, sőt, a technikai fejlődés pont azt célozza, hogy rengeteg és nagyon olcsó energiához jussunk. Hogy mást ne mondjak, pl. a Nap több tízezerszer, milliószor több energiát juttat a Földre, mint amennyit az emberiség előállít. Ez „ingyen” idejut, csak egyelőre nem tudjuk jól megfogni. Egyelőre. De még ettől függetlenül is rengeteg, okos „állami” politikát megvalósító ország nagyon is olcsón, a „piaci” árak feléért-harmadáért képes energiát előállítani atom-, vagy vízierőművekben, vagy a földhő kinyerésével. 2. „a verseny kialakult”. Óriási tévedés. Éppen hogy megszűnt, de legalábbis vészesen visszaszorult a verseny, ami abban ölt testet, hogy az olajtermelők a gazdaságtörténelem legagresszívebb kartelljét hozták létre, egyébiránt pedig roppant kevés, de annál nagyobb szereplő uralja a globális piacokat. Ezek a gigászok vásárolják fel, s teszik páncélszekrények mélyére az ígéretesebb energetikai találmányokat, s a legfondorlatosabb módon mozgatják a félnaiv mozgalmakat az alternatív technológiák ellen, hol egy atomerőművet bezáratva, hol egy víztározót ellehetetlenítve, s ezek tesznek örökös kétely tárgyává minden előremutató, ámde nekik nem tetsző elgondolást. 3. „nőtt az importfüggőségünk”. Ez már majdnem igaz, de pontosabb lenne, ha azt írná a minisztérium, hogy felelőtlenül elhanyagoltuk a lehetőségeinket, ezáltal kénytelenek vagyunk külföldről és drága pénzen hozni a hűteni-fűtenivalót. Nem véletlen tehát, hogy a tárgyalt anyag az ellátásbiztonság bűvkörében végzi az energiapolitika kibontását. A rossz hipotézisek ugyanis csak erre adnak teret.

Nézzük meg tehát, mi mindent érdemes figyelembe venni, mielőtt elérkeznénk az ellátásbiztonsághoz, és azt is, hogy mi történik utána! Mindenekelőtt az ország lehetőségeit. Ami az alapokat illeti, tulajdonképpen szinte mindenünk van, hiányoznak viszont a megfelelő technológiák és ösztönzők. Magyarország minden további nélkül energia-önellátó lehetne, méghozzá gazdaságosan! Ma világszerte a legolcsóbb áramot az atomerőművek produkálják, ráadásul szinte zéró környezeti terheléssel. Van atomerőművünk? Van. Lehetne több is? Lehetne. Hasonlóképpen állunk a vízierőművekkel. Van vizünk? Van. Évente 120 köbkilométernyi víz folyik el tőlünk. 120 000 000 000 (százhúsz milliárd) tonna mozgó anyag! Iszonyatos energia. Csinálunk ezzel bármi számottevőt? Nem. Magyarország medence jellegénél fogva, közvetlenül a föld alatt, szinte mindenütt van talajvíz, viszonylag stabil hőmérsékleten. Ideális a hőszivattyúk számára. Hol tartunk ennek kinyerésében? Majdhogynem sehol. Még lejjebb a földünk alatt, pedig világritkaság számba menően fortyog az anyagi világ. Mit hozunk fel ebből? Elhanyagolható. Gázkincsünk is irdatlan, csak nem volt bátorságunk belevágni a kitermelésbe, inkább kiadtuk koncesszióba. Szelünk is lenne, de vonakodunk az energiaraktár szerepét betöltő víztározókat megépíteni. Szenünk (lignit, tőzeg) is óriási készletekben áll rendelkezésünkre, ezzel is keveset foglalkozunk. A körülöttünk lévő biomassza szinte tetszőlegesen alakítható energiává. És mindennek tetejébe a nap is süt bőven. (A gazdasági miniszter a minap diadalittasan jelentette be, hogy egy japán megacég nálunk már működő beruházása után egy amerikai hasonló vállalat is óriási kapacitású napelemgyárat létesít Magyarországon. Nem tűnik fel neki, hogy ezeket a termékeket áramtermelés céljából készítik és kizárólag exportálják?)Az ellenérv ismerős. Igen-igen, de ezek drága technológiákat igényelnek, és nem versenyképesek az importtal. Persze. A trükk is a régi: a nagy globális energiabirodalmak úgy „lövik be” az olajárakat, hogy az alternatív megoldások rendre egy kicsit drágábbnak tűnjenek, ezáltal cammogva fejlődnek. Nem tudom csupán a véletlen dolgának betudni, hogy az energiaárak történelmileg nézve akkor szökkentek a magasba, amikor az alternatív megoldások kiléptek a laboratóriumokból, és ipari méretű alkalmazások kezdtek létesülni. Ha tehát az energiapolitikánk a komplex előrelátás helyett kizárólag aktuális és szűken értelmezetten versenyelvű akar lenni, akkor bizony örökre ki leszünk szolgáltatva minden ordas és idegen szélnek. Meg aztán miféle verseny az, amelyik rendre meggátolja minden ígéretes és gazdaságossá fejleszthető hazai megoldás kibontakozását? Képzeljük el, mi lenne, ha azt mondanánk, hogy tulajdonképpen nincs is olyan hazai élelmiszer, amit valahol a világon ne állítanának elő olcsóbban, tehát hagyjunk fel idehaza az egész mezőgazdasággal, és vegyünk mindent külföldről!? A gyermekkorukat élő iparágakat (infant industries) márpedig támogatni kell. Amíg megerősödnek. A gyerekeket, a fiatalokat se tántorítjuk el a sporttól, mondván, hogy a felnőttek úgyis jobban csinálják. Inkább neveljük őket. Ugyanezt a mintát kell követni a gazdaságpolitikában is, azaz a feltörekvő ágazatokat sok-sok kutatással, fejlesztéssel kell megerősíteni. Az energia előállítás versenyképessége a jól eltalált és bejáratott technológiákon múlik, ahhoz hasonlatosan, amint ököllel, vagy kalapáccsal verni a szöget. Azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy mi történik az energiaellátás utáni fázisokban. Természetesen a felhasználás mikéntjéről van szó. Önmagától adódik a kérdés, vajon hatékony-e a felhasználásunk? 2020-ig nyugodtan adhatnánk magunknak menetrendet különböző vállalásokkal. Például azzal, hogy elvi összteljesítményben mérve nem használunk fel több energiát, mint ma, de akár azzal is, hogy évente 1 százalékkal csökkentjük a hagyományos forrásokból való összfelhasználást. Ehhez nyilván a takarékosságon és az ésszerűsítéseken át vezet az út. Szinte kimeríthetetlen az ösztönzők tárháza. A gépkocsiknál az adó volt már teljesítményalapú, súlyalapú, motorűrméret alapú, de szerencsésebb lenne, ha az adó kiszámításához a teljesítmény és a fogyasztás hányadosát vennénk. Azonnal a takarékosabb járművek felé fordulna a kereslet. A háztartási berendezéseknél tájékoztató jelleggel ma is léteznek energiahatékonysági klasszifikációk, ezeket csak át kéne vezetni a forgalmi adó-rendszerbe, máris kapunk egy további ösztönzőt. Egyszerűbben szólva egy bizonyos energiahatékonysági szintet kijelölve az egyik oldalhoz normál, a másikhoz pedig kedvezményes ÁFA szintet rendelünk, s a kirívóan pocsékolóknál akár meg is vonhatnánk a visszaigénylés lehetőségét. Ugyanez a logika végigvezethető a fényforrásoknál is, a kibocsátott fény és a felhasznált energia hányadosának figyelembe vételével. Ha lenne varázspálcánk, és egy ütéssel lecserélhetnénk a hagyományos villanyégőinket a ma legkorszerűbbnek tekintett LED-es fényforrásokra, abban a másodpercben jó pár erőművet kellene kikapcsolnunk. Szédületes takarékossági lehetőségeket kínál az építésügy. Már ma is léteznek energia hatékonysági szabványok, ezeket kellene kibővíteni jól érthető elvek mentén. Ilyen elv már ma is az, hogy nem kapnak építési engedélyt azok az új tervek, amelyek bizonyos hőháztartási kritériumoknak nem tesznek eleget. Ezt lehetne továbbfejleszteni azzal, hogy 2020-ig lépcsőzetes emelkedést írunk elő az alternatív energiaforrások igénybevételére, például akként, hogy az új építmények 2010-ben már legalább 20 százalékban földhőt, vagy napelemeket kell használjanak hűtés-fűtésre, 2015-ben 30 százalékot, 2020-ban 40 százalékot és így tovább. A meglévők korszerűsítésére is gondolhatunk. Az építőipar soha nem látott fejlődése indulna meg idehaza, ha kimondanánk, hogy egy-egy ház felújításához az állam kamat-, és/vagy vagy fedezetgaranciákat adna az energia megtakarítás értékének mértékéig. Ezt tovább fokozhatnánk, ha egy egységesítendő ingatlanadó majdani sávjait nem az ingatlan nagyságára, avagy pénzbeli értékére vetítenénk, hanem a méret és a hagyományos (vezetékes) energia felhasználás hányadosára. Akár azt is kimondhatnánk, hogy az energia-önellátó épületek ingatlanadó mentesek.

Hasonlóképpen találunk megannyi lehetőséget a vállalkozások energiafelhasználásának mérséklésére is. Ha a termelési értékeket összevetjük a felhasznált energia mennyiségével, érdekes mutatókat kaphatunk, amelyeket ösztönző jelleggel figyelembe vehetnénk az adó kiszámításakor, nyilván nem megfeledkezve az iparági különbségekről. Ebben is állíthatnánk magunknak 2020-ig terjedő lépcsőzetességeket. A lényeg az, ha az energia felhasználást és az adószinteket összefüggésbe helyezzük, igen hamar meggondolná magát mindenki, vajon mennyire ésszerűen bánik az energiával.

Igyekeztem néhány új szempontot adni a kormány és a parlament közös energiapolitikájának kialakításához. A konszenzus eléréséhez még rengeteg tanácskozásra, vitára van szükség, de ne spóroljuk meg ezt a szellemi munkát!

Összefoglalva: abban látom a paradigmaváltás lényegét, hogy szakítsunk azzal a tévhittel, miszerint Magyarország energiában szegény. Állítsuk célként, hogy 2020-ig váljunk relatíve önellátóvá! Helyezzük a gazdasági ösztönző rendszer középpontjába az energia hatékonyságot! Adjunk meg minden lehetséges és erős támogatást az ide vágó innovációnak. Az energiaügyeket tegyük a nevelés/oktatás tárgyává. A várt eredmény nem kevés: hatékony, versenyképes magyar gazdaság, felszabaduló anyagiak a háztartásokban, mérséklődő terhelés a környezetre. S ha jó példát mutatunk, Európa követni fog minket!

Dr. Szanyi Tibor