| Erőpróba |
Népszava |
2008 nyár végén, a jelen parlamenti ciklus felén túl, a jelen kormányfő mandátumának kétharmadánál, az eddigi választások során elért szocialista többségi periódus háromnegyedénél illő dolog mérleget vonni, ki mindenki tekinthető ezen időszakok győztesének? Ha a felelet csak a gondolat és az akarat függvénye volna, akkor bizony az aranyérmet a munkavállalók kaphatnák, az ezüstöt a hazai kis- és középvállalkozók, a bronzot pedig a nyugdíjasok. Legalábbis ez lenne az ideális baloldali mérleg eredménye. Ahhoz, hogy így is legyen, egy harmadik baloldali többségű ciklusra még mindenképpen szükség van. A demokrácia sok szempontból hasonlatos a sporthoz, tudniillik verseny van! Úgy kell a győzelmeket elérni, hogy ezenközben az ellenfél is minden rafinériát, gáncsot bevet, s ahogy a pekingi olimpia is mutatta, Magyarország győztes és vesztes egyaránt lehet. A nagy feladat idehaza tehát az, hogy a politikai erők úgy versenyezzenek, hogy abból az ország profitáljon. Vágjuk hát sutba a kifejlett panaszkultúránkat, s nézzük át, miként lehet felelős módon fordítani azon az álláson, amely szerint egy mai választások a baloldalt ellenzéki szerepkörbe szorítanák. Szoktuk mondani, hogy a választások lényege a programok, a politikák versenye. Bár így lenne! Sokkal inkább úgy van, hogy a hangulati állapotok adják ki az eredményeket, s balga az a párt, amelyik – egyebek között - nem a népszerűségre hajtana. Persze a népszerűséget nehéz valódi szavazatokra váltani, mutatja ezt az is, hogy a népszerűségi listák magaslatain szereplő személyek tényleges politikai befolyása gyakran jóval alatta marad a kimutatott számokhoz képest, és ez fordítva is megmutatkozik. De van ennél különösebb is! Józan ésszel például szinte fel sem fogható, hogy a programmal szinte soha, de politikai arcéllel annál inkább rendelkező, rokonszenves politikust alig-alig felmutató, a parlamenti küszöböt éppen hogy elérő liberális erő lényegében meghatározta az elmúlt két évtized magyar folyamatait – látjuk is milyen eredménnyel. Ezen változatni kell! Politikai diskurzusok során gyakran élek azzal a hasonlattal, amely szerint a liberalizmus olyan mint a só: elengedhetetlen része szinte minden ételnek, ám csak és kizárólag sót fogyasztani, az maga a biztos halál! A liberális felfogásnak tehát van szerepe a politikában. Az persze döntés kérdése, hogy egy párt ezt a maga politikáiban mutatja fel, vagy a szövetségi rendszerében jeleníti meg. Én az előbbi híve vagyok, közgazdászként különösen. Éppen ezért pártolok minden olyan célkitűzést, amely az egyéni teljesítményekkel szemben kordában tartja az államot, illetve állam és egyén viszonyát világossá teszi. Ilyen az átlátható adórendszer, vagy az igazságos támogatási politikák világa. A pusztán királycsináló liberalizmus azonban elfedi a társadalmak valós akaratát, mert az örökké „nevető harmadik” sohasem a valódi választás. Kevesebb szót vesztegetnék a konzervatív gondolkodás mai hazai állapotaira. Nem mintha a konzervativizmus értéktelen lenne, sőt, hanem azért, mert nálunk ez egy hiánycikk, vagyis nincs, legfeljebb a pult alól szerezhető be. Egyetlen képviselője az MDF, amely jelenleg élet-halál harcát vívja: egy értékelvű elnök és egy pozitív karrierista kihívója előadásában. Bármi is lesz ezen harc eredménye, a konzervativizmus nem fog erősödni, legfeljebb ilyen, vagy olyan színezékként látjuk viszont a jobboldali populizmus oltárán. Pedig az MDF rendelkezik az új kihívások világában a legnagyobb potenciállal, azaz a legközelebb áll ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés eszköztárát magához ragadja. Nagy kár, hogy ezt nem ismerik fel, még akkor sem, ha valószínűleg igazat állítanak akkor, amikor magukat a „legzöldebb” jelzővel illetik. A baloldalon tehát komoly kihívásokkal szembesülünk: a modern liberalizmus és a megőrző fenntarthatóság igényeivel korszerűsíteni kell politikáinkat, ezzel egyidejűleg át kell szerkesszük a programunkat, s mindezt meg kell versenyeztessük a politika- és programmentes jobboldali radikális populizmussal. Egyik feladat sem egyszerű, de ebben van hosszabb távú versenyképességünk záloga. Sőt, maga az alternatíva! Zászlóbontásunk ellentettje a struccpolitika, amely valós veszély! Az szép dolog, ha a kormány lépten-nyomon sulykolja a maga igazát, s hirdeti, hogy a helyes úton jár, de – valódi és konstruktív ellenzék hiányában különösen – gondoskodni kell az új politika megalapozásáról is. Magyarország igazi gondja, hogy a rendszerváltás óta keveset változott, miközben a világ hatalmasat fordult ugyanebben az időszakban. A nálunk lévő nagy világcégek szinte elszigetelten működnek, a magyar ipai és szolgáltatási szektorokat alig-alig integráltuk ezekhez. Pazarlóan bánunk anyaggal, energiával, tudással – az ellenzék pedig ballasztként tapad a kormányra, s ahelyett, hogy a változások mikéntjében folyna a verseny, kudarcba fordul szinte minden reformtörekvés. Ebből is ki kell törnünk! Sok-sok párbeszéddel. A mai politikához képest ez is alternatíva. Kétségtelen tény azonban, hogy 2008 kora ősze továbbra sem a politikai, sokkal inkább hatalmi, technikai alternatívákról szól. A látszólag kisebbségbe szorult baloldal pozícióinak megtörése végett a populista-radikális ellenzék az előrehozott választásokkal próbálkozik. Ennek akár lehetne is értelme, de erre jelenleg egyik oldal sincs felkészülve. Koherens politika hiányában az ellenzék sokat kockáztat, hiszen kialakulatlan, jelszavakba öntött fogalmakban megjelenő, tehát zavaros mondanivalója könnyen szétporlasztaná a felhabosult tekintélyét egy választási kampány során. A baloldalon beszorultunk a leszűkült mozgástér korlátai közé, így aztán jelenlegi vezetésünk aligha képes megújult mondanivalóval előállni, jobbára az eddig felnyitott, de eldöntetlen viták rabja. A szövetségi rendszerükből kiugrott liberálisok pedig azzal szembesültek, hogy egyedül kell megmutatniuk önmaguk képességeit, ám talaj híján nehezen tudnak gyökeret ereszteni. Egyetlen adujuk maradt: még ma is ők testesítik meg a mérleg nyelvét, s jelen állás szerint ha akarják, akkor lesznek előrehozott választások, ha nem, nem. Minthogy a nagy pártoknak ma kevés érdeke fűződik az előrehozott választásokhoz, így a rajtuk kívüli tényezők önmagukban nem is tudják azokat kiprovokálni. A liberálisok csak igazi átállással tudnák döntésre vinni ezt a kérdést, amit a választók aligha hálálnának meg, s az ellenzék is súlyos árat fizetne. Köztes – átmeneti – megoldásként szóba jöhet egy ún. szakértői kormány felállítása, amelyhez képest mi szocialisták lényegében ellenzékbe huppannánk. Ez lenne az igazi „fából vaskarika”: egy nem-politikusokból álló kormány, s vele szemben egy politikai ellenzék, miközben a „szakértők” előterjesztéseit ugyancsak pártok (értsd: kormánypártok) szavaznák meg. Már miniszterelnöki nevek is repkednek a virtuális folyosókon: Szapáry?, Járai?, avagy a baloldal lekenyerezése végett Simor?, Bajnai?, sőt a romantikusok számára Gráf? A szakértői kormány bizony burkolt, nem definiált nagykoalíciót jelent. Akkor viszont miért is nem erről beszélünk? Márpedig létezik olyan tematika, amelyhez nem kellenek trójai falovak, elég, ha kitekintünk a nagyvilágba. Ahol a pillanatnyi megoldások helyett a fenntarthatóakat keresik. Ahol a megugrott energiaárakra nem adótechnikákkal, hanem az energiahatékonyság növelésével válaszolnak. Ahol a jövő nyugdíjrendszerét a nyugdíjasok riogatása helyett a mai fiatalokkal beszélik meg. Ahol a mezőgazdaságot nem lelki, hanem erőforrás-gazdálkodási kérdésként kezelik. Ahol a természeti értékekkel, kincsekkel nem pazarlóan, hanem csínján bánnak. Ahol a közlekedés nem a lenyúlások, hanem az értékteremtő közszolgáltatások világa. Ahol az oktatás (kutatás-fejlesztés) nem nyűg, hanem a leginkább intenzív befektetési terep. S ahol az állam nem sarcol és pöffeszkedik, hanem előzékenyen nyújtja szolgáltatásait annak érdekében, hogy pörögjön az üzlet, az emberek alkotó sikereiket a sajátjaikként élhessék meg, s azért szülessenek a gyermekek, mert a szülők s a társadalom megsokszorozva akarja látni önmaga jövőképét. Ez az új politika, az új politikai gondolkodás alapja. A jövő, mint alternatíva. 2008. augusztus
|