Az országot 1956 nyarán – minden nyomorúsága ellenére – elbűvölte egy sláger, amelynek refrénje így szólt: ahogy lesz, úgy lesz. Többek sejtése szerint ez az apró mozzanat is része volt az őszi események bátorságának, illetve lélektani töltetének, s ha ez igaz, kockáztassuk meg azt is, hogy az elmúlt 50 év hordalékát, benne az elmúlt hetekét is jobbára abba a csomagba kellene belepréselni, aminek a felirata ez: ahogy volt, úgy volt.

Talán már túl vagyunk az ötvenedik évforduló megpróbáltatásain, s minden frivol szándék nélkül mondom, hogy a történések egy sajátos és részleges „remake”, amolyan korszerűen megismételt jelleget öltöttek. Úgy látszik, a feldolgozatlan történelem velünk, mai emberekkel játszatja el a soha meg nem írt finálét. Amint az 1956-ban a világháborús sebeit éppen csak gyógyítgató, de újabb terrorcsapdában vergődő hazánkban egyszerre volt reformgőz, forradalom, felkelés, ellenforradalom, továbbá bizonytalankodó kommunista kormány(ok), hektikusan érkező birodalmi parancsok a megszállók moszkvai központjából, Lengyelország vagy Magyarország katonai lerohanásán vacilláló Vörös Hadsereg, cinikusan tétova „szabad világ”, úgy most is ki-ki szabadon választotta meg hibás döntéseinek sokaságát. Országunk ezúttal egy csodabogár kényelmetlen napközivé, helyenként dühöngővé változott, s alighanem várnunk kell a következő jubileumig, hogy újabb alkalom adódjék a történelmi fejezetzárásra. Öngólt rúgtunk: most egyedülálló alkalmunk nyílt, hogy a világ figyelme közepette megüzenhessük a glóbusznak, hogy igen, vagyunk, és elmondhattuk volna valamennyi szándékunkat, célunkat. Ehelyett egymásnak estünk, s magasságos és sokaságos vendégeink szeme láttára, füle hallatára, mondhatni szoros jelenlétükben összekuszáltuk önképünket.

Miért???

Ha egy nép irgalmazhat magának, akkor azt most nagyon gyorsan tegyük meg magunkkal! Kezdjük azzal, hogy kérjünk bocsánatot a magyarságot ünnepelni szándékozott nagyvilágtól, valamint idehaza egymástól! Én egy szavazat, egy hang erejéig már most megteszem: bocsánat! És adjunk magunknak egy kis pihenőt is. Mert nagyon is kell. Józan fejjel máshogy fogjuk látni mindkét, végletesen erős énképpel bíró vezérünket, s talán ők is magukat. Ilyen egyszerű a megoldás. Ha csak folytatjuk méltatlan huzavo­náinkat, úgy ez az év is csupán bővíti az elszalasztott lehetőségeink listáját.

Személyek és nézetek helyett vagy mellett foglalkozzunk gondolatokkal is! A magyar értelmiség lépjen ki belső emigrációjából, s adjon vonzó tanácsokat a társadalomnak! Nyissuk ki vagy teremtsük meg a párbeszéd intézményeit, kezdjünk hozzá a szellemi újjáépítéshez. Közösen fogadjuk el és tartsuk karban iránytűnket, az európai felzárkózási programunkat, módszertanilag pedig egyezzünk meg az ismeretbővítés igényében! Kössük meg megkerülhetetlen szövetségeinket, építsünk részvételi társadalmat! Teremtsünk hazát az országból!

A politikai osztály valamennyi csoportja tegye le a nemzet asztalára legjobb ajánlatait. A közösség pedig válassza ki azokat az erőket, amelyek a legtöbb szolgálatot kínálják. Ha tartjuk a játékszabályokat, akkor legközelebb bő két év múlva választunk. Akkor európai képviselőket, bő három év múlva pedig újabb Országgyűlést. Megy az idő.

Szocialista, szociáldemokrata, illetve haladó baloldali szemszögből legkevesebb öt tárgykörben kell az ajánlatokat megfogalmazni. Ezeket jó, ha a kormány is vizsgálgatja, ám nem szabad eltekinteni a harmadik Magyar Köztársaság kormányainak koalíciós összetételétől. Mindmáig egyetlen miniszter­elnökünknek sem adatott meg, hogy kizárólag saját vagy saját pártja vállalásai mentén kormányozzon, pedig rengeteg kísérletet tettek ebbe az irányba. Többnyire ugyan a baloldal volt nyertes helyzetben, sőt egy alkalommal abszolút többségben is, ám a magyar társadalom tagoltsága rendre gátat vetett az egynemű kormányzás kibontakozásának. Ennek ellenére nem lehet lemondani a baloldali alternatívák felmutatásáról, sőt, megkockáztatom, hogy 2006-ban az MSZP azért csúszott le a parlamenti többség eléréséről, mert politikáiban túl nagy átjárást biztosított a tőle távolabbi gondolatkörök felé, sőt, őszi térvesztésének okai között azt is tetten érhetjük, hogy kormányzása nélkülözte a világos baloldali karaktert. Merre is mozduljunk hát el?

Mindenekelőtt új egyensúlyokat kell találni az egyéni felelősség és a közösségi szolidaritás viszonylatában. Világos határokat kell húzni ebben az összefüggésben. Ma a szolidaritásnaklegfőbb kerete a társadalom anyagi teherviselő képessége, jóllehet a modern közerkölcsünk valószínűleg más rendszerben kívánna érvényesülni. Méltatlanul háttérbe sorolódnak a szociális gondokat megelőző mechanizmusok, elégtelenek a figyelemfelhívó intézményeink, s a bajba jutottak személyes felelősségén túllépve működik a szociális háló, persze úgy, ahogy. Hiányosak a tisztázó rendszerek, például az egészségügyben nincs kapcsolat a szűrővizsgálatokra jelentkezés és a kapható szolgáltatások között. Van intézményünk a családi sérültek ellátására, ám szinte tétlenül, sőt jogrendi nihilben nézzük a részeges apák-anyák ténykedéseit. A közösség is számon kérhesse az egyént! Az előzetes feltételek rögzítéséhez, megköveteléséhez, illetve meglétének ellenőrzéséhez kötött segítségnyújtás a nemzetközi viszonylatokban nagyon is működik, nemzeti keretek között sajnos alig.

Tisztázni kell azt is, hogy mi tartozik a segítség, a segély, az ellátás kategóriájába, és mi minősül társadalmi szolgáltatásnak. Az idősek fűtéstámogatása bizonyosan segély, ám a jó minőségű szociális bérlakás vagy a kiváló oktatás-nevelés bizony társadalmi szolgáltatás. Haladó baloldali szemszögből megálljt kell parancsolni az adócsökkentésnek éppúgy, mint az állam totális visszaszorításának. Nem szabad véka alá rejteni, hogy a társadalmak bizony széles adóbázison nyugvó, viszonylag magas adók közepette rengeteg és kiterjedt közösségi szolgáltatásra vágynak, a közlekedéstől a munkahelyeken át a lakhatásig, hogy az egészségügyet, vagy az oktatást ne is ismételjem. Mindezeket meg is kell szervezni, konkrétan erre való az állam. Ne pusztítsuk, sorvasszuk, hanem fejlesszük, használjuk! Nem mellesleg hasonló felismerések részletes kibontásáért a közelmúltban közgazdasági Nobel-díj volt a jutalom, kizárólag tudományos alapon.

Megoldandó feladat a közteherviselés korszerű arányainak kialakítása is. Ez a probléma belterjesen nem kezelhető, hiszen az európai alapszabadságok, jelesül a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása az adórendszerek számára komoly kihívást jelent. Természetesen az sem mondható ki, hogy a jövedelmek és az adóbevételek egyértelműen és kizárólag oda csorognak, ahol a legkedvezőbb feltételeket találják, de a kormányoknak nagyon óvatosan kell eljárniuk, hogy ne csússzon ki a kezük közül a kassza. Van azonban mozgástér. El kell mozdulni abba az irányba, hogy a munkajövedelmek, illetve a tőkejövedelmek minél azonosabb módon vegyenek részt közös költségeink finanszírozásában. Ma óriási különbségek vannak e téren, s a munka áll a teherviselés centrumában, míg a tőkejövedelmek (osztalék, kamat stb.) nemhogy nem vesznek részt a nyugdíjrendszer vagy az egészségügy fenntartásában, de még a személyi jövedelemadó tekintetében is erősen kedvezményezettek. Ezen bizony fordíthatnánk, s tűzzük ki azt célként, hogy a munkára nehezedő terhek enyhe süllyesztése mellett a tőkejövedelmeket is vonjuk be fokozatosan a járulékok alapszámításaiba, ahol a határt az a pont képezné, amikor az egyes ember eléri a járulékfizetés (még megteremtendő!) összevont felső abszolút határát. Ha valahol célszerű elkezdeni az európai adó- és járulékrendszerek tényleges egységesítését, akkor az éppen a szemléletnél van. Figyelni kell arra is, hogy a nyugdíjjal ellentétben az ember egész életében veszi igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, így ez utóbbiakhoz tartozó befizetéseknek is a mainál jóval kiterjedtebbnek kell lenniük.

Szintén sarokpont a társadalompolitika hangsúlyainak jövőorientált kialakítása. Itt nem arról van szó, hogy ki kapjon kevesebbet, hanem arról, hogy az örvendetesen bővülő bevételeink növekményét mely területekre összpontosítsuk. Javaslatom szerint elsősorban oda, ahol az oktatás a leginkább hatékony. Ez nyilvánvalóan a gyermekek, illetve a fiatalok világa, amelyben a fiatal nők kitüntetett szerepet töltenek be, lévén a társadalom utánpótlása az ő ölükben van. Ezen túl a megnövekedett élettartam, az egészségügyi szolgáltatások iránt mind mennyiségileg, mind pedig minőségében – tehát költségei­ben is robbanásszerűen – megugrott igények kielégíthetősége azt feltételezi, hogy a bejövő korosztályok soha nem látott képességekkel és tudásanyaggal rendelkezzenek, és ennek alapján roppant mértékű jövedelmet termeljenek. Ez akár családi szokásainkat is átalakítja, s nincs messze az idő, amikor a karácsonyfa alatt nem holmi ékszer vagy slusszkulcs, hanem oktatási csekk vagy hasonló fog lapulni.

Azzal is szembesülnünk kell, hogy társadalmunk átalakítása csak széles körű egyetértés mellett lehetséges. Jelen kormányprogramunk gyengesége, hogy nélkülözi az erős társadalmi többség támogatását, legfeljebb csak a hiányok betömése körüli kényszert övezi immár közfelismerés. Megszorításokat persze lehet csinálni társadalmi konszenzus nélkül is, de a jövő megépítéséhez hozzá sem lehet kezdeni közös akaraton nyugvó elképzelések nélkül. A felülről jövő kezdeményezések mindenkori rákfenéje, hogy az értetlenkedések rendre egyéni stratégiákat szülnek, legtöbbször olyanokat, amelyek lényege, hogy az emberek igyekeznek kibújni a nekik nem tetsző folyamatok sodrából. Így keletkeznek a tartalom nélküli politikai torzók, így burjánzik a jogrenden kívül működő gazdaság és így esik szét a társadalmak kötőszövete. A keletkező társadalmi anarchia – szebben fogalmazva latens uralomnélküliség – egyedüli demokratikus
ellenszere az önuralom, amelynek kialakulási területe a részvételi társadalom. Ennek pillérei az intézményesített és mindenkit befogadó párbeszéd, valamint a hiteles közösségi kontroll. Ebből a szempontból az sem ördögtől való gondolat, hogy a szavazásokon való részvételt kötelezővé tegyük.

A magyar nemzet 1956-ban valódi demokráciát akart, követelt, és küzdött is érte. A kudarc komoly károkat okozott. Nagy árat fizettünk, de 1989 igazi kárpótlásként jelentkezett az életünkben. Drágán szerzett szabadságunkat és az azóta is sok erőforrást felemésztő demokratikus rendünket méltatlan lenne üresjáratban működtetni, s ezért fontos, hogy demokráciánk ne csak valódi, hanem korszerű is legyen. S amint forradalmaink is mind Budapesten összpontosultak, a kibontakozásban is különös szerepe, jelentősége volt/van a fővárosnak. Budapest ma inkább mutatja a politikai préda, mintsem a politikai tényező képét, s ezen változtatnunk kell. A főváros léte nemcsak méret vagy alkotmány kérdése, hanem egyben komoly felelősség is, és nem csak a buda­pestieké, hiszen itt összpontosulnak országos intézményeink, itt születnek legfontosabb közös döntéseink, azoknak minden következményével együtt. Egyezzünk meg tehát: ezen erőink összefogása úgy is, mint önkéntes feladat és úgy is, mint kívánatos cselekedet egyaránt a megoldásokhoz vezető főút, s ha az ötvenedik évforduló erre rávilágított, akkor legalább ennyi hasznunk van az elmúlt hetek felfordulásaiból.

Szóval van alternatíva, nem csak "polgári”, de baloldali is. Sőt, jelenleg éppen a baloldalon látszik keletkezni vákuum, merthogy az MSZP-t a kétharmadában saját kormánya középre húzza. Ez rendjén is van, kormányon bizony középre kell politizálni, csak hát a párt mint párt akarja megnyerni a 2009-es és a 2010-es választásokat is. Ez aligha fog menni „ahogy lesz, úgy lesz” alapon. Tehát gyerünk vissza a gyökerekhez: merjünk baloldaliak lenni, nyissuk ki a pártot és növesszünk új hajtásokat.

Szanyi Tibor

Népszava
2006. november 10.