Szanyi.hu, 2008. október
A cikk letölthető.

Útkeresés az induláskor a leggyakoribb, de útközben sem ritka. A baloldali pártoknak egyébként is lételeme az alternatíva-állítás, s a megújulás vágya igen sokszor megújításba torkollik. Így volt ez számtalanszor brit, vagy skandináv barátainknál is, s a rendszerváltó magyar szocialisták történelme is szinte kizárólag erről szól.

A magyar baloldal újkori vezéralakja, a jelenlegi pártelnök-miniszterelnök a megújítások elszánt híveként vette át az irányítást, s az ország se vesse a szemére, hogy lépten-nyomon utat keres. Sok változatban adta közre elgondolásait, ám még neki sem adatott meg, hogy valós és elfogadott eredmények bázisán léphessen tovább, a neki jutó fő feladat még mindig a kiútkeresés. Fogyatkozó támogatottsága dacára hátországa stabilnak tűnik, a szövetségesek azonban elszakadtak az útelágazásoknál, újak nem mutatkoznak, lépni viszont kell, főleg, ha az elszántság is töretlen.

A helyzetet mindannyian nap, mint nap értékeljük. Kutakodunk a bizakodásra okot adó jelekben, ám az aggodalmak is itt vannak velünk. Az idő viszont pörög, jönnek felénk a törvények szerinti határidők, s hajt minket a megfelelés kényszere éppúgy, mint a közvélemény, s erre felkapaszkodva az ellenzék is. Megállni csak egy pillanatra tudunk, dönteni kell. A vezérkar három lehetséges utat mutat, ám minthogy demokratikus párt vagyunk, választani nekünk, küldötteknek, képviselőknek kell!

Most tehát ismét Kongresszust hív össze az MSZP. Az eredetileg felmutatott három alternatíva roppant különböző.

Az első tűnik a legegyszerűbbnek, ahogy az ellenzék legnagyobb ereje mondja, azaz meg kell nyomni azt a gombot, amivel feloszlik a Parlament, majd új választásokat tartunk. Ez a megoldás mégsem bizonyult járhatónak, az Országgyűlés egyben maradt. De egyszerűnek tűnhetett, ez kétségtelen.

A második út jóval bonyolultabb, azaz menet közbeni kormányváltás, amint azt a liberális szekció javasolja. Bizony bonyolultabb, mert ehhez le kellene váltani a kormányfőt, ezáltal a kormány egészét, majd találni egy olyan grémiumot, amely programot készít, s amely program esélyes kell legyen a Parlament többségének támogatására. Ez az út roppant rögös, telis tele van közjogi buktatókkal, sőt, nálunk az MSZP-ben egymást váltó kongresszusok sora sejlik fel egy ilyen megoldás láttán. S mindez úgy, hogy volt szövetségesünk lényegében kizárja egy újabb koalíció lehetőségét. Nos, ez tényleg bonyolult.

A harmadik út, azaz véghezvinni egy irányaiban látható, konkrétumaiban azonban kusza programot, egyelőre járhatatlannak látszik, hiszen matematikailag kiszámíthatóan átugorhatatlan akadályok, szakadékok látszanak, hacsak valakik segítségül nem jönnek. A parlamentből, vagy a társadalomból, szerencsésebb esetben mindkettőből.

A józan ész azt mondatja velünk, hogy tartani kell a ritmust, nem szabad kizökkeni, azaz végig kell vinni a négy évre szóló felhatalmazást. Szomszédunk Ausztria évtizedek óta főként nagykoalícióhoz volt szokva, s hiába rendeznek elég sűrűn előrehozott választásokat, mégsem tudnak a balközép és a jobbközép együttműködési kényszeréből kitörni. (Egyszer sikerült ugyan, a szélsőséget pártába hívva, de ennek csúfos lett a vége, még az EU is felfüggesztette velük a barátságot.) Tetszik, vagy nem tetszik, Európában borzasztó erős az együttműködési kényszer, ezt a leckét Magyarország is meg fogja tanulni. Előbb, vagy utóbb.

Ám nyitott kérdés, van-e olyan nemzeti minimum, amelyben meg lehetne állapodni. Ezt a kérdést az MSZP nyitotta fel, még az ezredforduló tájékán. Akkor tagadás volt a válasz, amire a 2002-es választási győzelmünk felelt. Azóta ilyen ajánlatot nem tettünk, legalábbis nem sorolom az ilyen ajánlatok közé azokat a szónoki fordulatokat, hogy az ellenzék támogassa a mi programunkat. A 2006-os választási győzelmünk pillanatában tán nem is mutatkozott szükségesnek a kormány és az ellenzék együttműködése. Az ország valós állapota okán később már inkább lehetett volna ilyen igény, de azt elsöpörte az őszödi robbanás, amelynek hatásaitól máig sem tudtunk szabadulni. A dühöngő ellenzék farvizén a legsötétebb erők is mozgásba lendültek, az utcai zavargásoktól kezdve, a fasisztoid kreatúrákon át, az alkotmányos működést alapjaiban támadó magán-titkosszolgálatokat működtető mágnásokig sokan. Ezért gondolom, hogy egy nemzeti minimum megajánlása jóval több lehetne, mint az a mai maximum, ahová a magyar politika süllyedt.

Igen, egy negyedik útról van szó. Ahol három alternatíva mutatkozik, ott negyediknek is van esélye. Sőt, azt kell mondjam, hogy egy bezárult, egy kaotikus és egy járhatatlan úthoz képest csak továbbiakon érdemes gondolkodni.

A jobb- és baloldali gondolkodás alaposan összekuszálódott Magyarországon. Van azonban egy csomópont is, a szolidaritás. A világban sokáig divatosnak tűnő liberális (neoliberális/neokonzervatív) ideológiák éppen most, napjainkban a szemünk láttára omlanak össze, óriási reccsenéssel. Az évtizedeken át győztesnek hirdetett „önszabályozó” amerikai szabadkapitalizmus a Föld gazdasági történelmének legnagyobb állami beavatkozásába torkollik, s egyelőre még a cunami hatás sem kizárt, azaz a tenger látszólagos visszahúzódása mögött még jöhet az óriáshullám. Ebben a vészhelyzetben érdektelen, hogy a magyar politikai pólusok vezérei mit gondolnak egymásról, most valamennyien ugyanazt kell gondoljuk Magyarországról: együtt, fedezékbe!

Olyan fedezékbe, amely fenntartható. Rissz-rossz pillanatnyi megoldások csak nagyobb bajt hoznak. Minden nyomorúságunk dacára van egy meglehetősen erős szociális hálónk. Van egy éppen szilárduló költségvetési állapotunk, s van közös teendő, de költség is, bőséggel.

Legfontosabb, hogy hazahozzuk – ha a pénzügyi válság okán egyáltalán lehetséges! – az elmúlt két évtizedben Magyarországon megtermelt, de adózatlanul kimenekített jövedelmeket. Ne legyünk szívbajosak, be kell gyűjteni a potenciális tartalékainkat! Készen vannak a tervek arra, amit ma adóamnesztiának hívunk, jóllehet valójában nem az, hanem önkéntes jövedelemfeltárás. 10 %-os adóteherrel felszínre hozni a külföldön eltemetett vagyonokat semmiképp sem nevezhető adóamnesztiának, főként, hogy a Magyarországon működő nemzetközi nagyvállalatok még ennyit sem fizetnek. Ha másoknak megengedjük a kevesebb jövedelemadót, akkor magunknak miért nem? De itt zúg a fülemben az a szólam is, hogy miért lenne a magyar közvélemény többsége méltányos a jövedelem-kimenekítőkhöz, mikor idehaza 36 % a felső jövedelemadó kulcs? Nos azért, mert a magyar lakosság közel kétharmada semennyi jövedelemadót nem fizet, további bő egyötöde viszont valahol az alsó és a felső kulcs között utal a közösbe, s a maradék egytized az, amelyik nemcsak befizet rengeteg jövedelemadót a legmagasabb kulccsal, hanem épp ezért részben ki is vitte, viszi a pénzének egy tekintélyes részét, így egyenlegelve magát. Mindennek természetesen akkor van hozadéka, ha a probléma újratermelődésének is elejét vesszük.

A sürgősségi lista második helyére sorolom az energiatakarékosságot, hiszen az élenjárókhoz képest egységnyi nemzeti jövedelemre, de akár ingatlan-négyzetméterre vetítve is kétszer annyi energiát használunk. Ez a helyzet nemcsak esetlegesen ínséges, de még békeidőkben is tarthatatlan. Kedvezményezni minden takarékos megoldást, az összes jogszabályi lehetőséggel! Igen, energiatakarékos világításról, keveset fogyasztó ipari, vagy háztartási gépekről, autókról, továbbá télre-nyárra szigetelt házakról beszélek.

Harmadik minimumfeladatnak tartom földjeink (rajta növényeink, állataink) és vizeink, azaz alapvető életkörülményeink védelmét. Az energián kívül e kettő lesz - pillanatokon belül - a legnagyobb kincs, jóllehet ugyanezen kettő energiát is képes biztosítani. A védelmet azonban nemcsak a külföldiekkel szemben kell megteremteni állami elővásárlási jogokkal, hanem önmagunkkal szemben is, hiszen egyelőre mi vagyunk azok, akik mindezt pazaroljuk, elhanyagoljuk, kizsákmányoljuk.

Most, amikor így, vagy úgy, még akár gazdasági növekedés esetén is, de mindenből viszonylag kevesebb lesz, a negyedik feladat az igazságosság megszilárdítása. Igaz ez a juttatások indokoltságának felülvizsgálatára éppúgy, mint a kivételezett helyzetek lebontására. Igen, tekintsünk kivételezettnek minden olyan helyzetet, amikor a felnőtt polgár lényegében semmivel nem járul hozzá a közöshöz. Ehhez kell a tiszta beszéd! Sürgősen a feledés homályába való az is, amikor esélyegyenlőségi versenyt hangoztatunk, de semmit nem teszünk a különböző rendű-rangú monopóliumok feloldásáért. Szinte minden új törvényünk valamilyen új monopóliumot rögzít valakiknek. Nos, ezek lebontása lenne az igazi baloldali bátorság. Ám ha ezzel végeztünk, akkor egyszersmind máris megkezdtük az emberi energiáink felszabadítását. A korábbi magyar sorskérdések, úgymint beilleszkedés, vagy pusztulás; szabadság, vagy rabság; reform, vagy bukás – ezek mind a múlté váltak. Ma azzal nézünk szembe, hogy megújulás, vagy elporladás. Igen, az innováció ügye az igazi kihívás, úgy ökológiai, gazdasági, társadalmi, mint politikai értelemben.

A politika sokat tehet az innovációért, különösen az igazgatás területén. Ezen a területen van az ötödik kiemelt feladat. Csak képzeljük el, milyen kényelmes lenne az életünk, ha az állam bármelyik intézményéhez benyújtott kérelmünkhöz tartozó összes további állami igazolást maga a hivatal szerezné be? Ha az ügyintézés során a törvényi határidőkön belül meg nem adott hozzájárulások esetén automatikusan a kérelmező álláspontja szerint dőlnének el az ügyek? Ha a közszolgáltatások használata úgy könnyebbedne, hogy átlátható, ellenőrzött számlákkal, dokumentációval találkoznánk? Ekkor hihetné a polgár, hogy a politika érte szól.

A fenntartható politika a megegyezésen és az összefogáson alapszik. Az elsőt a miniszterelnök ajánlotta, a másodikat a Parlament teheti hozzá. Összefogni azonban csak megegyezéssel lehet, összefogás önmagában, úgymond varázspálcával nem megy. Ha az eddig dokumentált tételekben nem lehet megegyezni, márpedig nagyon így látszik, akkor még mindig van legalább öt további olyan, amelyet megfontolhatunk. Együtt kitaposva az alternatív ösvényt. Egy közösen járhatót. Itt és most az ehhez tartozó alaplépéseket vetettem fel.

Dr. Szanyi Tibor