Ha csak ennyi lenne, akár meg sem kellene írni e sorokat. Mégis sorolom a betüket, mert innentől kezdve más lett Magyarország. Először is elszállt az az illúzió, hogy a demokratikus erők összefogása nélkül is lehet normális Magyarországot építeni. Bizony, szövetség kell, nem is akármilyen! Az MSZP felfogta, mit is jelent a koalíciós kormányzás, de leginkább ennek jövőbeli szükségességét. Megvizsgáltuk a kisebbségi kormányzás, mint elvi lehetőség életképességét is, és megállapítottuk, hogy a magyarországi állapotok ezt egyszerűen lehetetlenné teszik. Legyen bárkiben bármilyen indulat is, adott esetben a kisebbik kormánypárttal szemben, a tőlük való elszakadás képlete óhatatlanul a Fidesz-uralomnak ágyazna meg. Mert a társadalom most megláthatta az ördög patáját, amikor is a nagyobbik ellenzéki párt - vakondkeresési hajlamaira hivatkozva - szó szerint bezárta képviselőit a Parlament arra alkalmas helyiségébe. Sőt, a társadalom az ördög villáját is megpillanthatta, amikor a Fideszes képviselők egymás kápóiként statáriális kontroll alá vették amúgy titkosnak illő szavazataikat, hamis vigyorral röhögcsélve az önterror eme változatán. A Fidesz-uralom bizony ennek kiterjesztése lenne. Bezárás, ellenőrzés, bezárás, ellenőrzés... Ne legyünk vakok: a valahavolt rosszcsont immár kifejlett csendőrré nőtte ki magát!

 

Mert ne tévedjen senki! Amikor a Fidesz aláírásokat gyűjtöget, valójában nem a véleményünkre, hanem a lakcímünkre kíváncsi, amikor nemzeti konzultációt mímel, akkor valójában a társadalom nézeteit hamisítja a maga képére.

 

Éppen ezért tette helyesen az MSZP Kongresszusa, hogy bocsánatot kért, ezúttal ostoba magatartásáért, minden jóérzésű magyar állampolgártól, de különösen saját szavazóbázisától. Bocsánatot kellett kérnie, mert demokratikus hajlamaitól vezérelve nem észlelte a Fidesz féktelenségét. Lehet, hogy teljesen titkos szavazás esetén is Sólyom László lett volna megválasztva, de az is, hogy Szili Katalin. Mindkét opció levezethető, indokolható. Most azonban az volt a tét, sőt továbbra is az, hogy a tébolyban megválasztott elnök vajon a "születésének", körülményeinek áldozataként, vagy a demokratikus politika igényei szerint építi-e fel önmagát és intézményét?

 

Aztán idetartozik az is, hogy az MSZP Kongresszuson pontot tettünk a sarjadó bizalmatlankodásra is. A média folyamatosan azt sugallta, na jó: közvetítette, hogy Szili esetleges kudarca a pártelit élmezőnyét sodorhatja el, utat nyitva a miniszterelnök totális térnyerésének. A végeredmény nem ezt mutatja. Mindenki, ismétlem: mindenki kellően önkritikus volt, elkerültük a naugyemegmondtam csapdáját, mindenki a helyén maradt és kampány-üzemmódra kapcsoltunk. Le kell hűtsem azokat az érveket, amelyek szerint a politikai munkát mostantól vezérlő választási bizottság élére mégiscsak a miniszterelnök(jelölt) került, ugyanis az alapszabályunk szerint ez mindenképpen így történik, ehhez külön manőverek nem szükségesek. Sanda vádaskodások sem. Erre is ezért került pont.

 

A pontok után azonban újabb mondatok indulnak. Hogyan is áll most a tekintélyünk, az irántunk való bizalom? Mit szépítsem: megtépázottan. A károk helyreállítását a mondanivalónk megerősítésével kell kezdjük. Ez új értelmet ad a 100 lépés programnak. Eddig ezt a kormányzati ciklus véghajrájának szántuk, mostantól kezdve viszont ebbe kell belefoglalnunk politikai mondanivalónk teljességét! Van, aki azt mondja, hogy vigyázat, túl gyors a végrehajtás. Rendben. Akkor viszont szakaszolni fogunk, azaz megmondjuk, hogy eddig jutunk el most, a többit pedig a választási programunkba foglaljuk, azonban az igényeinkből nem engedünk. És még csak az sem fontos, hogy kicsiket, vagy nagyokat lépkedjünk, hanem az, hogy lépéseink fontosak legyenek. Az igazságtalanságokat akarjuk felszámolni. Egyiket a másik után. És elejét vesszük, hogy újak keletkezzenek. Annak is, hogy ezek Fidesz formátumban jelentkezzenek.

 

Egy virtigli baloldali program megalkotása azonban nem lesz egyszerű feladat. Mindenekelőtt le fogjuk tisztítani a terepet, konkrétan az MSZP különböző testületei körül őgyengő, rissz-rossz ötletekkel házaló, felelősséggel nem bíró, ún. számlaadó politológiai tanácsadók elzavarásával. Alapvetően a saját gondolati bázisunkra támaszkodva csináljuk meg a választási programunkat. Szembe fogunk nézni azzal a kihívással, amivel a "harmadik utat", maguk mögött hagyó progresszív baloldali pártok világszerte szembenéznek, azaz miként lehet megteremteni egy új egyensúlyt az egyéni felelősség és a közösségi szolidarítás megbillent viszonyában. Az egyénnek és a közösségnek egyszerre kell lépni, semmilyen kormányzati 100, vagy bárhány lépés nem nélkülözheti az egyén lépéseit, ezek azonos irányba kell mutassanak. Az egyén és a közösség oda-vissza ki kell kérdezzék egymást, ki mit tett, tesz a boldogulásért? Immár ne csak az egyén kérdezze a közösséget, hogy hol van és mekkora a segítség, hanem a közösség is kérdezze meg az egyént, hogy barátom, hát te mit tettél, vagy teszel a magad és mások boldogulásáért? Ez a vállalás a baloldal haladó megnyilvánulása, a választási program is erre fog épülni. És ez az alapvető különbség a hataloméhes Fidesz, és a progresszív MSZP között: míg az előbbi csak álnokul kérdez, hogy mit szeretnél, addig a másik korrekt ajánlatot tesz, hogy erre menjünk! De hát mi végre is vannak a pártok? Vajon arra, hogy mesterséges népakaratot támasszanak és azt kifacsarják, avagy arra, hogy partnerségben irányt mutassanak? Az MSZP ez utóbbi utat járja. Még ha botlik is.

 

A botlások persze úgy tompíthatók, ha összefogunk. Összefogás kell, hogy 2006 után is demokratikus kormánya legyen Magyarországnak, kettőnél többszínű parlament bázisán, ahol ugyan az MSZP vezető szerepre törekszik, ám kézfogásban a liberális és konzervatív demokratákkal.

 

 

Budapest, 2005. június 12.

 

Szanyi Tibor,